Az androgün-mítoszt, ha jól tudom, Platon Lakoma című művéből ismerhetjük. Az androgünök a régmúlt világ kétnemű lényei voltak: négy kezük, négy lábuk, dupla szerveik voltak, s magukon ill. magukban hordozták mind a férfiak, mind a nők lelki, szellemi és fizikai tulajdonságait. Ennek következtében hatalmas intellektussal, erővel és hatalommal rendelkeztek, ami miatt eleget főtt az öreg Zeusz feje. Hogy megelőzze a hatalomátvételt, amitől tartott, egy huszárvágással kettéhasította eme nemes lényeket, akik így szétestek férfivá és nővé. Lényük, lelkük elkeveredett a világban, s a mítosz szerint azóta is folyvást a másik felüket keresik. Ebből adódik, hogy néha találkozunk olyan emberekkel, akik hosszas keresgélés után egyszercsak (természetesen elképesztően misztikus véletlenek folyományaként) egymásra találtak, és úgy egybeolvadnak, mintha valóban egymás hiányzó testrészei lettek volna ezidáig. Ők azok, akik rácáfolnak a mai világ nagyon divatos hozzáállására, miszerint nincs sírig tartó szerelem (és akkor még ne is beszéljünk róla, hogy mi a helyzet a síron túlival…), a válás az egy normális, hétköznapi dolog, elég együtt lenni valakivel, ha épp jól “elvannak”, egész addig, amíg már nem lesznek el jól, mert ami nem működik, azt eldobjuk, mint egy kiszolgált fritőzt. Nem, az androgün pár ismeri az életek hosszán átnyúló szerelmet, és minden újabb életében repesve ujjong, mikor újra összetalálkozik a másik felével, mert bár az elme emlékezetét elhomályosítja az elmúlás és újjászületés újra és újta megismétlődő, mindent elsöprő traumája, de a lélek emlékezetét semmi sem képes elfedni. Az életeken átívelő szerelem fénye átvilágít az idő és a tér minden korlátján, ezért képesek az androgünök újra egymásra találni.
Ahogy mi is tettük 2007-ben (ki tudja, már hányadszorra).