A mai napon az a megtiszteltetés ért kedves és igen kitartó olvasóm, Attila részéről, hogy kaptam egy ilyen díjat:  

Ezt több okból is szeretném megköszönni. Egyrészt nagyon jól esik, és már-már nem is érzem jogosnak, hogy érdemesnek tartja rá a rendszeresnek még véletlenül sem nevezhető írásaimat. Másrészt pedig azért, mert ezzel akarva-akaratlanul is kicsikart belőlem egy újabb bejegyzést :) Tehát mégegyszer szeretném megköszönni, és akkor eleget téve a játék közelezettségeinek, megosztom annak a 7 bloggernek a linkjét, akiknek szeretettel továbbpasszolom a stafétát. Szeretem nagyon, amit csináltok!

rekbrek.blogspot.com
A legtehetségesebb fiatal magyar tervezőgrafikus.

boszicica.freeblog.hu
A kultúra élharcosa és megmentője.

kataindia.blogter.hu
katajoga.blogspot.com
Legfrappánsabb, legcinikusabb, legkalandorabb.

lelkesleventekepek.blogspot.com
Segít láttatni azt, amit egyébként sosem láthatnánk.

piroskaesfarkas.blog.hu
Szeretném, ha egyszer csak megközelítőleg úgy ki tudnám fejezni az érzéseimet írásban, mint ő.

mazsolakert.gportal.hu
Ez utóbbi oldal nem teljesen a blog műfajába tartozik, de ismerve az embert, aki mögötte áll, azt gondolom, ez nem lehet ok arra, hogy ne kapjon egy ilyen díjat. 

És mivel ez is kötelező, íme a 7 dolog, amit talán még nem tudtok rólam:

1. A bal kezemen, ha nyújtva vannak az ujjaim, nem tudom külön behajlítani a hüvelykujjamat, csak a többivel együtt.
2. Mindig mindent megszagolok, mielőtt elkezdek valamilyen tevékenységet az adott dologgal. Társaságban igyekszem visszafogni magam, ezért akik nem élnek velem (elég sok ilyen ember van, leszámítva azt az egyet, aki igen), azok még talán nem tapasztalták.
3. Ha befogom az orrom, és erősen fújom a levegőt, a szemem sarkából sűvít a szél.
4. Ha hagynám, szinte mindenen képes lennék sírni. Sima bűnügyi híreken, vagy akár egy jól eltalált fényképen is.
5. Mindig is gondot okozott a kommunikáció más emberekkel. Sokszor még ma is el kell képzelnem egy adott szituációban, hogy egy normális ember hogyan kommunikálna egy ilyen helyzetben, és azt az elképzelést leutánzom. Régebben ezért azt hittem, kicsit autista vagyok, de valószínűleg inkább csak hülye.
6. Én vagyok a világon a zoknikat legrövidebb idő alatt kilyukasztó ember.
7. Az életvonalam szerint már nem húzom sokáig.

További jó blogolást kívánok mindenkinek. Hamarosan beszámolok a balesetünkről.

Pénteken és szombaton. Hála a segítőkész barátainknak, pillanatok alatt telepakoltuk a kicsi lakást mindeféle szarral, így most se mozdulni, se dolgokat megtalálni nem lehet. De olyan boldogan tesszük mindezt!

Holnapután estétől lesz bekötve a net, addig csak hírt akartam adni magunkról, nehogy az a három ember is, aki olvassa, leszokjon róla.

Addig-addig dolgoztunk a lakáson, míg szép lassan, alattomosan a hatalmába kertített, ezért kb. másfél hete megszületett a döntés: költözünk! (Eddig úgy volt, hogy minimum 1 évre kiadjuk, hogy anyagilag helyre jöttünk.) Inkább élünk kenyéren és vízen, mint hogy még egy évig ebben a - másokhoz képest még mindig jó, de a saját életünkhöz képest alsóbbrendű -  helyzetben vegetáljunk. Nagy az öröm, azt hiszem, mindkét részről (anyám + mi). Egyelőre még fel sem tudom fogni, hogy már csak hetek kérdése, és újra lesz saját konyhánk, saját háztartásunk, saját életünk. Nem kell szétlapított kartondobozokkal elbarikádoznunk a szobánkat, hogy a kutyák ne fossanak reggelre az ajtónk elé, hogy belesétáljunk. Nem kell a szoba közepén teregetni, hogy a halálszagú kutyakaja szagát ne vegye át a frissen mosott ruhánk. Nem kell napona elviselni anyám gyermeteg, makacs faszságait, amikkel időnként az őrületbe kerget. Azt hiszem, éppen elegek a saját magunk faszságai, azokat legalább szeretni is tudom. Ez az elméleti háttér.

A gyakorlatban egyelőre még nem látom tisztán, hogy fog lezajlani ez az egész költözés. Leginkább a futópad miatt aggódom, ami pont akkora, mint egy repülőgép-anyahajó. Nem tudom, ki fogja azt nekünk felcipelni a harmadikra, de nem akarok ott lenni, az biztos, és azt sem akarom, hogy a Bazsi segítsen benne. Tele vagyok rémképekkel, amelyek közül a leglájtosabb is minimum nyílt csonttöréssel végződik. Szintén nem tudom elképzelni, hogy hogyan fog bekerülni a lakásba a három részes konyhabútor-komplexumunk. Csupa aggdodalom vagyok, úgyhogy elmondani sem tudom, hogy mennyire várom már, hogy túllegyünk ezen az egészen. Nyilván vannak bőven foltoznivalók az életemen, de mégis úgy érzem, hogy ezzel a költözéssel az utolsó puzzle-darabka is a helyére kerül majd. 

Továbbra is felújítunk. Bazsi tegnap megkapirgált egy repedést a hálószobában az ablak felett. A következő pillanatban elindult lefelé az egész 2 cm vastag festékréteg, egy órával később már meztelenül virított az egész plafon. Én mindeközben a konyhában jártam ugyanígy, kis repedést próbáltam elegyengetni, mire a kezemben maradt 2 négyzetméter fal, néhol vakolat. Az előkerülő őskori festékréteg természetesen mészfesték volt, amire ugyebár nem kenhetünk diszperziósat, amiből egyébként 3x16 liter várakozik a kamrában. Így hát tovább kellett kaparni a következő rétegig (nem olyan könnyű). Ha barlangrajzokra lelek, feltétlenül beszámolok róla.

Igaz, elfelejtettem említeni a sok nyöszörgés mellett, hogy a galérián találtunk egy kincstári varrógépet. Tegnap teszteltük, és működik! Sőt, olyan csidicsudi  öltéseket lehet vele rittyenteni, amit még anyáméval sem: hullámos vonal, halacska vonal, pepita vonal stb. Csak ámuldoztunk. Igaz, hogy nincs az alsó szálhoz orsó, meg a világításról hiányzik a burkolat, következésképpen három perc alatt kifolyik az ember szeme, de hát ugye ajándék lónak. Mindenesetre nagy a boldogság, és spóroltunk 30 ezer forintot, már amennyiben most azonnal akartunk volna venni egy varrógépet.

A lustaságon kívül egyéb okai is vannak, hogy rég írtam. Egyrészt kimerít az új meló, és még pár hét, míg újra megszokom a terhelést, hogy még csak hazaérve kezdjek el igazán pörögni. Másrészt meg átvettük az új lakást, ahol már lassan egy hete felújítunk. Úgy volt, hogy rögtön festéssel kezdünk, de rá kellett döbennünk, hogy azért van még egy s más, amit el kell intézni. Például az előző tulajok otthagytak nekünk némi szuvenírt: 10-20 teljesen fölösleges, ótvaros bútort, néhány zsák szemetet (retkes falvédők, véres-nyálas párnák, poszterek, törött felmosónyelek tucatjai stb.), valamint egy rakomány üres vodkásüveget. Most próbáljuk ezeket felszámolni, de a bútorok valamiért nem akarnak a saját lábukon elmászni a szemétlerakóig, nehéz ügy. Aztán az egyik szobában Bazsi kicsit megkapirgálta a falat, menten le is hullott 3-4 négyzetméter vakolat. Aztán elkezdtünk ablakkeretet csiszolni, most gyakorlatilag elvesztettük a gitt 60 százalékát, mert amint hozzáértünk, leesett, szóval egyelőre úgy tűnik, soha nem lesz vége. Emellett elkezdtem fogyózni, mert az elmúlt kilenc hónapban valami rejtélyes, furcsa módon felugrott rám egy laza 7-8 kiló, és nem, nem vagyok terhes. Apukám, aki még legkövérebb korszakaimban is vékonynak látott, és aggódott az egészségemért, most kerek perec kijelentette, hogy meghíztam, tehát nagy a baj. Jelenleg tehát hadiállapotok uralkodnak, de azért igyekszem majd beszámolni az eredményekről, de továbbra is csak földhözragadt, materialista, kispolgári bejegyzésekre lehet számítanii, mert úgy tűnik, a fennkölt gondolatoknak nincs helye ilyen viharos időkben.

Bár Bazsi szerint rengeteg mindent kellene, mégis csak egy dolgot sajnálok igazán a múltamra visszatekintve, ez pedig a tervezés hiánya. Pontosabban a hosszú távú tervezésé. Rövid távú terveim mindig voltak (gitározni tanulok, nyaralni megyek, lefogyok...), amik, még ha meg is valósítottam őket, nem töltöttek el azzal az egzisztenciális biztonságérzettel, amire mindig is vágytam. Titokban kicsit mindig úgy éreztem, hogy lógok a levegőben, holott mindeközben élvezni is tudtam a spontaneitást az életemben. Mégis, ha visszapörgethetném az időt, ha mást nem, legalább a tanulmányaimat jól megtervezném: jobban választanék (angol-magyar), és betartanám a határidőket (hogy ne 27 évesen diplomázzak). Nem nagy dolog, és mégis egész más lenne a helyzetem, mint most, amikor a munkahelyemen (ami ráadásul nem is szakmába vág) szinte mindenki 4-5 évvel fiatalabb nálam. Nem vagyok egy karrierista, de ezt azért belátom, hogy tervezéssel már egész máshol lehetnék. Na persze, egyrészt erről kár is beszélni, másrészt meg lehet, hogy ha valamit régen másképp tettem volna, a pillangó-effektus következményeként most Bazsi nem itt szuszogna mellettem a kanapén valami iszonyat fos szombat délutáni műsorra szunyókálva, hanem. És ebből a szempontból nagyon is jó, hogy így alakult minden. Csak elgondolkodtam.

És most jön a pozitív rész, tudniillik megleltem a régóta sóvárgott egzisztenciális biztonságérzetemet. Most már a legrövidebb tervem is két éves. Például tudom, hogy ha minden jól megy továbbra is a munkahelyemen, és 2011 őszén teherbe esek, és 2012. májusában megyek szülési szabira, akkor már kapok GYED-et, és ezzel valóra is váltom azt a 2 és fél évvel ezelőtti tervünket, hogy 30 éves koromig szülök egy Zsófit. 

És ez még csak a terv bevezető szakasza! 

Bazsi most riadt fel szombat délutáni szunyókálásából arra, hogy álmában épp egy homokvihar kellős közepén rohangáltunk össze-vissza, aztán valami épületben a földön meglátott egy kutyapornó-képregényt, melyet állítólag én vettem A KUTYÁINKNAK!

Mindig mondom neki, hogy nem tesz jót a délutáni szunyó.

A sok előny mellett, ami a tíz hónapig tartó itthonlétet illeti (pl. főzni, varrni tanulás, nyelvvizsgák letétele, rend), vannak azért hátrányok is. Például most, hogy már egy hetet eltöltöttem közösségben, nem bírta a szervezetem a sok új baci-impulzust, és kikészült a légutam. Kb. úgy érzem magam, mintha a tegnapi csípős levest nem a gyomromba, hanem a tüdőmbe küldtem volna. 

Egyébként ettől eltekintve a meló jó. Most újul meg az egész osztály, ahol dolgozom, ezért rengeteg az új ember, így nem érzem magam olyan hülyén, mint ahogy szoktam, amikor bekerülök egy jól összeszokott társaságba. Remek a munkakörnyezet, van egy jó nagy íróasztalom a falnyi ablaksor mellett, kertre nézek, lapos a monitorom, van méz, gyümölcs és forrócsoki a konyhában, és nem szólnak be, ha értékelhető mennyiségű tejet fogyaszt az ember (legalábbis egyelőre). 

Nem múlhat el munkakezdés bonyodalom nélkül. Kiderült, hogy hozzájuk valamilyen különös, furcsa módon nem jutott el a bérigényemről szóló információ, és síri hangon közölték, hogy ez az összeg jócskán meghaladja azt, amit ők ebben a pozícióban fel tudnak ajánlani (egyébként senki ne gondoljon valami hatalmas összegre; ennyit jobb helyeken részmunkaidőben szoktak keresni emberek). Aztán pár nap rossz szájízű várakozás után újra felhívtak, hogy kibogozták, mi az a maximum, amit meg tudnak nekem adni. Ez pár ezerrel marad csak el az általam megjelölt összeg alsó határától, tehát majdhogynem azt mondhatjuk, hogy csatát nyertem. Persze valójában nem, de azok után, ahogy először reagáltak, ez is hatalmas csoda. Így hát hétfőn kezdek a nagyreményű munkahelyen.

Holnap pedig lakásszerződünk, és egy egész estés költségvetést követően arra jutottunk, hogy valószínűleg maximum egy évre kiadjuk a kis drágát, ugyanis így két fizetéssel egy év múlva még úgy is saját igényünkre fel tudjuk újítani, hogy közben visszafizetjük a kölcsön részleteit. Ha rögtön beköltöznénk, akkor félő, hogy egy év alatt annyira hozzászoknánk, hogy már nem lenne sürgős igényünk a felújítás, és csak tologatnánk, na meg kb. feleannyit tudnánk csak félretenni, így  mindig csak egy ideiglenes állapotban élnénk, amiből pedig nekem már jó ideje elegem van. Inkább kibírok még egy évet ideiglenesen itt, mint mondjuk hármat ott. Ez az instant ideiglenesség.

Tudom, hogy ez most kissé földhözragadt bejegyzés, de úgy látszik, ez most a kispolgári élet időszaka. Még szürreális álmokról sem tudok beszámolni, mert ma pl. azt álmodtam, hogy levezettem apámhoz. Semmi hulla, semmi misztikum. Úgy tűnik, az álmaim alkalmazkodnak az élethelyzetemhez.

Azon gondolkodtam, vajon mely tényezők eredményeképp kaptam meg pont én ezt a melót. Az egy dolog, hogy az előző interjúkon megfeleltem, hiszen elvégre agyonképzett vagyok, és szépen beszélni is tudok, meg munkatapasztalatom is van, tehát ezt még el is tudom képzelni. De hogy ezen a csoportos technikaórán miért tetszhettem a megfigyelőknek, arról csak tétova sejtéseim vannak. Először is tök másnapos voltam. Bár igyekeztem tegnap figyelni a bevitt mennyiségre, de miután Bazsival nagyon messzire elszaladt a ló, már nekem se volt, ami gátat szabjon. De talán ezért lehetett az, hogy az esélytelenek nyugalmával szédelegtem be az irodába, és ennek köszönhetően a körülményekhez képest meglehetősen laza és felszabadult voltam, ami stresszhelyzetben tőlem szokatlan. Így történhetett, hogy még a feladat megkezdése előtt konkrét ad hoc haveri udvartartást sikerült kialakítanom egy hirtelen rám törő kommunikációs kényszer következtében. Emiatt úgy tűnhettem, mint aki non-stop kommunikatív és társaságépítő, röhej. Aztán valamiért nekem esett le először, hogy mindenkinél csak részfeladatok vannak, és össze kell őket rakni ahhoz, hogy összeálljon a kép. Ettől meg úgy tűnhettem, mint akinek rettentő gyorsan vág az esze. Végül pedig lustaságból azt javasoltam, hogy ne színezzük ki a virágok körvonalait, hanem hagyjuk meg kifestőnek. Na ettől meg úgy tűnhettem, mint aki visszavonhatatlanul innovatív. Valahogy így történhetett az eset, tehát mindenkinek csak javasolni tudom a másnaposságot mint stresszoldót kiélezett helyzetekre.

Most hívtak (alig egy órával az interjú befejezése után), hogy felvettek. Nagy az örömködés, mert Bazsi meg most kapott fizuemelést, így már elég ígéretes jövő elé nézünk, ami az anyagiakat illeti (bár nekem még tippem sincs, mennyit fogok keresni). Azért a tanulság meg az érdekesség kedvéért leírom, milyen remek móka is a csoportos interjú.

Tehát hatan beültünk egy tárgyalóba, három megfigyelővel (így 2 emberre jutott 1 megfigyelő). Mindenki kapott egy-egy nagy borítékot, amelyben különféle eszközök (színes ceruzák, ragasztó, olló, sablonok...) voltak, meg egy feladatleírás. A missön az volt, hogy egy interaktív katalógust kell létrehozni Van Gogh témakörben, és annyira legyen interaktív, hogy gyerekek is játszhassanak vele. Volt még ezen kívül néhány zavaró információ, pl. nagyon elfoglalt vagy, mert xy egyetemre is jársz közben, de a főnököd ezt meg ezt mondta... ezekre nem is nagyon emlékszem, mert teljes erővel a feladatra koncentráltunk, amit - utólag kiderült - jól tettünk. Mindenkinél volt még egy cetli egy sorszámmal, ami a részfeladatok megoldását segítette, először ezt kellett összeraknunk, hogy lássuk a munka menetét. Végül azt hoztuk ki a dologból, hogy csináltunk három kifestőt gyerekeknek Van Gogh virágmintáival, amik adottak voltak (ez a kifestősdi egyébként az én ötletem volt:) ), meg egy puzzle-t napraforgóval, amit, miután megrajzoltuk és kiszíneztük, darabokra szedtünk, és egy általunk ragasztott dobozba tettünk, hogy azt is össze tudják rakni a gyerekek. A végén pedig mindezt prezentálni kellett, amit az egyik csoporttagunk, egy nagyon talpraesett kislány ügyesen meg is tett. Nagyon jó kis feladat volt, és tök jól össze tudtunk dolgozni, mert valahogy a véletlennek köszönhetően úgy állt össze a csapat, hogy mindenkinek volt valami erőssége, de mindenkinek más, így pont mindenki a maga kreativitásának megfelelő feladatot tudta végezni. 

Ezután pedig egyesével behívtak mindekit, kaptunk egy csomó levelet, meg pár iktatós kartont, és mindenkinek a maga belátása szerinti kategóriákba és elrendezésbe iktatni kellett a különféle témájú leveleket, majd a végén elmondani, hogy mit és hogyan csináltunk. Ebben csak tippelni tudtam, hogy most milyen csoportosítási szempontot várnak el, és nem is nagyon vittem túlzásba a feladatot (kb. 2 perc alatt beiktattam, csak tárgy, aláírás és dátum alapján, el sem olvastam őket), de úgy tűnik az előbbi telefonból ítélve, hogy jól tettem.

Szóval így állunk, multinál fogok dolgozni, ilyen se volt még! Kíváncsian várom a fejleményeket.

Nagy nehezen sikerült magamat átteleportálni ide. Sajnálatos módon úgy veszem észre, hogy kommentelni csak regisztráció után lehet... csöbörből vödörbe. Minden elismerésem a tiétek, ha nem riadtok vissza ettől sem.

Egy ideje nem írtam, de senki sem maradt le semmiről. Voltam három próbanap erejéig vendéglátós (lidérces volt), valamint épp a napokban veszek részt egy 17635 körös interjúsorozatban, melynek során atomfizikus adminisztrátor kollégákat keresnek. A sorozat következő állomásaként csoportos interjúra megyek holnap, amin már előre röhögök. Versengésben sosem tanúsítottam kiemelkedő tehetséget, de hátha majd most.

Lakás fronton meglepően jól állunk, bár nem szeretnék elkiabálni semmit. Épp tegnap sikerült megalkudnunk egy térköves belvárosi utcás, 42 m2-es, 1+fél+negyed szobás 3. emeleti lakásra, és jövő csütörtökön szerződünk - ha a Sors/Isten/Allah/stb. is úgy akarja. Megpróbálok mutatni alaprajzot:

Úgyhogy remélhetőleg hamarosan minden csupa móka és kacagás lesz.

Elég furán kezdődtek anno a gimis éveim. Előtte egy 18 fős osztályba jártam, ami nem is osztály, inkább család jellegű volt, mindenki nagyon szeretett mindenkit, egyébként a jóbarátaim 80-90%-a is abból az osztályból származik. Aztán nyolcadik év végére a tantestület “költséghatékonytalannak” ítélte egy ilyen kis létszámú osztály fenntartását, ezért szétbombáztak minket, és az osztály fele (elvileg a jobb tanulmányi átlagúak) bekerültek az akkor még gyűlölt “ásokhoz” a gimi 4 évére. Az első hetekben látványosan tüntettünk eme erőszakos integráció ellen, szünetekben rohantunk vissza a régi osztályhoz, nem vegyültünk. Aztán kiderült, hogy van néhány gyerek itt is, aki legalább annyira renitens, mint mi, ha nem jobban, így elkezdtünk mi is kicsit nyitni az új osztálytársaink felé. Ennek nyomán kialakult egy “fantasztikus négyes”, vegyesen, kettő a régi béből, kettő pedig az ából. Gyakorlatilag ez tette élhetővé a ránk váró négy évet. Én mondjuk mindig is úgy éreztem, hogy ez a három őrült mindenben túltesz rajtam, de úgy látszik, én is kellettem oda, mert a sok marhaság, amit műveltünk, nagy-nagy harmóniában volt egymással. Mindenknek megvolt a maga profilja. Kata volt a “bármit bevállalok minden mindegy alapon” vagyány hősnője, mindez szarkasztikus humorral és mély eleganciával. Niki volt a “rút kiskacsából szexi és okos hebrencs”, aki pont a gimis évek alatt bontogatta nőiességének és partykedvének szárnyait, ami igazán címlapra illő szituációkba kergette őt, legnagyobb vigasságunkra. Balázs volt az osztály “fura és nem kevésbé gonosz figurája”, aki, ha kipécézett magának valakit, az nem menekült érettségiig, így kergetett depresszióba nem egy osztálytársat, és munkanélküliségbe egy matektanárt. De mi tudtuk, mert néha véletlenül fellibbentette a fátylat, hogy valójában aranyszívű, és csak azt bántja, aki az ő groteszk ámde logikus értékrendje alapján azt megérdemli. És voltam én, de magamat nem tudom azokból az időkből jellemezni, de majd ha megjavul a komment, Kata majd biztos kisegít valami ideillő definícióval, hogy milyen szerepet is töltöttem be a mi kis beteg klikkünkben. Ami a lényeg, hogy holnap találkozom ezekkel a nagyszerű emberekkel, és alig várom már. Biztosan mindenki nagyon megváltozott és megkomolyodott, de titkon reménykedem, hogy azért a találkozó végére kibújik mindenkiből a vadállat :) 

Na hát teljesen fölösleges volt magamat annyira túráztatnom. Kiderült, hogy a hirdetés egy része hazugság volt (építés anyaga nem tégla, hanem kő), valamint, hogy a szomszéd újgazdag suttyó harcikutyákat tenyészt, amik egyész nap permanensen ugatnak. Mi meg úgy gondoljuk, hogy ha már kiadunk tíz millát azért, hogy kiköltözzünk a természetbe meg a csendbe, ne ezt kelljen hallgatnunk, plusz ne kelljen a későbbiekben gyomorfekélyt kapnom az izgalomtól, hogy mikor ássák át magukat a kerítés alatt, és szedik szét a gyerekeinket. Egyébként a telek másfél km-re van az úttól, ami nem is lenne baj, ha normálisan el lehetne jutni odáig kocsival. De szegény Bálnácskának csak odafele vagy 3-szor leradíroztuk az alját, és azért egy kocsi nem annyira fogyóeszköz, hogy ezt megengedhessük magunknak. Plusz a ház első fele lefelé vándorol, ami szintén elég aggályos. Szóval nagy csalódás újra, kezdődik minden előről. 

…ezt mondja a szívem, ha eszembe jut a házikó, amit délután megyünk megnézni… 

Mostantól a világ újra elkezd színesebb lenni, aminek a mai napon első bizonyítékául az általam rittyentett tavaszi reggeli szolgált:

Egyébként épp miután már feladtam abbéli reményemet, hogy valaha is saját és szeretnivaló otthonunk lesz, találtam egyet, és épp Ott, ahonnan az egész keresést kezdtük, az álomtelepülésen, ahol bolyhos barik kolbászolnak a zöld domboldalakon. Kicsit szégyellem is magam, hogy ha csak pár hétre is, de képes voltam lemondani róla. Nem szabad elkezdeni feladni az álmainkat, mert aztán megszokjuk, és a halálos ágyamon le fogom köpni saját magam, ami eléggé lehangoló lenne. Szóval jobban kell figyelnem belülre, magamra, magunkra, a mi kis meleg és illatos magánvilágunkra, és kevesebbet a külvilág zavaró zajaira és fényeire, mások tévútjaira és tévképzeteire. Ez a recept.
 

6250 Ft-tal (tulajdoni lap hiteles másolata), kb. 3 órával (lakás többszöri megtekintések ideje összesen), 2 héttel (a lakásra irányuló reménykedésünk ideje) és még pár ezer forinttal (telefonszámla) később “kiderült”, hogy a tulaj tartozása meghaladja a vételárat. (Mellesleg nem is adhatja el, de ezt még mindig nem sikerült felfognia.) Tanulság: a) mindenki suttyó b) cigánnyal mégsem üzletelünk (pedig már épp megállapítottuk, hogy de) c) ha már annyira tetszik egy lakás, hogy másodszor is megnéznénk, tulajdoni lapba betekintés d) mindenki suttyó 

…amikor véletlenül kiderül, hogy a megvenni kívánt ingatlanon végrehajási jog van, ami azt jelenti, hogy már nem a tulajdonos rendelkezik felette, hanem egy bírósági végrehajtó, akinek hetente 1-szer 6 óra fogadóideje van, és aki az egyetlen lenne, aki meg tudná mondani, hogy a jelzálog összege a kamatokkal, járulékokkal együtt már meghaladta-e magát a vételárat, avagy sem (ugyanis a bank minderről állítólag nem tud). Az sem rossz továbbá, mikor az eladó és az ingatlanos kórusban állítják, hogy ők erről szintén nem tudtak, sőt, az eladó sem a banktól, sem a Földhivataltól nem kapta meg egy alkalommal sem a tértivevényes értesítést a végrehajtási jog tulajdoni lapon történő bejegyzéséről. Külön öröm számomra, amikor kiderül a 30-40 ezres közműtartozásról, hogy valójában 300-400 ezer, és akkor még nem lehet tudni, hogy ez is végrehajtás alatt áll-e, ami plusz járulékokkal, kamatokkal, effélékkel jár. Azt most hagyjuk, hogy miért vesz fel valaki hitelt, ha nem tudja fizetni. De azt már végképp nem értem, hogy hogy képes valaki homokba dugni a fejét, és hagyni, hogy elárverezzék a feje fölül az otthonát, csak azért, mert nem képes utánajárni mindannak, aminek nekünk egy délután alatt sikerült. És mindezek mellett pedig folyékonyan hazudni, és madárnak nézni a jószándékú vevőt, aki épp rajta segítene, ha nem verné át. Lehet, hogy elragadtatom magam, de azt kívánom az ilyen embereknek, hogy takarodjanak innen olyan messzire, amennyire csak tudnak, ne szennyezzék jelenlétükkel ezt a kerületet, ezt a várost, vagy inkább ezt az országot. És menjen velük az összes kisstílű, tenyérbemászó ingatlanos, és az összes “befektető”, nepper, vagy hívjuk akárhogy, akik abból élnek (elég jól), hogy más embereknek tönkre ment az életük. És ha már úgyis menőben vannak, csatlakozhat hozzájuk az összes mobilbankár, vagy személyikölcsönös, vagy providentes, vagy akárkicsoda, akik szemlátomást fizetésképtelen szerencsétlen suttyókra sóznak olyan hiteleket, melyekről mármessziről ordít, hogy teljesíthetetlenek. És ezzel szépen le is tisztulna minden. 

A kedves blogom kb. 3 napja nem fogad el tőlem kommenteket a saját bejegyzéseimhez. Sem Operában, sem Explorerben. Mi ez, ha nem hatalométvétel?! Használható ötleteket elfogadok, már ha maradt még valaki széles e világon, akinek hatalmában áll kommentelni a blogomhoz… 

Valamiért beindulni látszanak a dolgok. Miután az elmúlt 8 hónapban körülbelül akkora érdeklődést mutattak irántam az állást hirdető cégek, mint én az alkalmazott matematika iránt, ezen a héten meglepő módon már a második állásinterjúmon estem át, vagy ha a telefonos interjú nevű elb@szott hülyeséget is annak vehetjük, akkor tulajdonképpen már a harmadikon. Ez persze még nem jelent semmit, de mindenesetre a jelek arra mutatnak, hogy valami elindult. A lakásprojektben is hamarosan döntő fordulatok következnek, bár ennek kimenetele finoman szólva is kétesélyes. Nem tudok semmi frappánsat írni, tiszta ideg vagyok, még a fogyásom is megállt a nagy izgalomban, bár az okokat lehet, hogy inkább a fokhagymás-sajtos-tejfölös lángosokban kellene keresnem… 

Csupa izgalom az életem. A hét második felében például ki fog derülni, hogy egyetemi diplomával, egy közép- és egy alapfokú nyelvvizsgával fölvesznek-e részmunkaidős recepciósnak. A napokban-hetekben az is ki fog derülni, hogy meg tudunk-e venni egy kb. 15 tagú cigányzenekartólcsaládtól egy (egyébként remek adottságokkal rendelkező) nem tehermentes lakást anélkül, hogy elfutnának a pénzünkkel, vagy éppenhogy nem költöznének ki. Szétvet a kíváncsiság. 

Bazsi szülinapi tortája

 Tegnap kaptam kézhez legeslegrégebbi (24 éve tartó) barátném esküvői meghívóját. Először akkor pityeregtem, amikor kibontottam a borítékot, és megláttam a nevük kezdőbetűjét a testükkel megformáló párt, aztán akkor, mikor elolvastam a meghívó belsejébe írt idézetet (“Ahova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.”), majd mikor elmeséltem Bazsinak, hogy mennyit pityeregtem, akkor is elbőgtem magam, immár harmadszor. Ilyen előzmények után gyanítom, nem úszom meg magát az esküvőt sem egy kiadós bőgés nélkül, de legalább nem kell különösebben sminkelnem. Bazsi szerint ez jó, mert mindenki emlékezni fog rám (a lány a sok takonnyal). Most akkor szentimentális vagyok…?!

Gondoltam egy nagyot az idén: kitaláltam, hogy kivételesen úgy fogok elmenni szavazni, hogy előtte átolvasom az összes párt választási programját, és így többé-kevésbé józan megfontolások alapján hozom meg a döntésemet. Persze tudom, hogy a választási program a legtöbb esetben nem valósul meg, de gondoltam, ezúttal majd ignorálom ezt a tényt, és feltételezem azt, hogy amit leírtak, azt úgy is gondolták.
Erre mit ad Isten, rá kellett döbbennem, hogy össz-vissz négy párt vette a fáradságot, hogy 2010-es választási programját közreadja: az MSZP, a Jobbik, az MDF és a Munkáspárt. Az összes többi pártak A) vagy nincs egyáltalán (a neten) B) vagy 2007-es, 2005-ös, ne adj’ Isten 2000-es keltezésű általános pártprogramja van! Ez vajon hogyan lehetséges? Hogy döntsek így objektíven? Hogyan VÁLASSZAK?! Persze ezek költői kérdések. Tudom, hogy senkit nem érdekel a választási program, és hogy ez az egész a marketingről és a PR-ról szól. De ez olyan lehangoló! (Majdnem annyira, mint a temetősék hitegetése.)
 

Ma sikerült - némi huzavona után - szóra bírni a temetőséket. Kiderült, hogy ők úgy döntöttek, hogy nem lesz miénk a ház, csak erről elfelejtettek minket tájékoztatni. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor felajánlottak egy olyan opciót, amit, ha nem nyerünk most azonnal a lottón, akkor esélytelen lenne produkálnunk, de ezzel nyilván megnyugtatták a saját lelkiismeretüket, hogy ők megadták az esélyt. Más kérdés, hogy ez a fizetési konstrukció köszönőviszonyban sem volt a mi ajánlatunkkal. Mindegy, bosszúból nagyon morcosan gondolok rájuk, és szintén bosszúból elmentettem 18 darab panel hirdetést. 

Eléggé el vagyok keseredve. Másfél hete voltunk a temetős háznál tárgyalni, és viszonylag tűrhetően közelítettek egymáshoz az elképzeléseink. Már csak a havi részletet kellett volna megbeszélni (mert egy részt készpénzben, a maradékot pedig havi részletek formájában fizetnénk), de azt mondták, hogy most úgyis elmennek egy hétre wellnesselni, addig kigondolják, és ha visszajöttek, hívnak és beszélünk a további részletekről. Ez volt másfél hete. Namármost a következők miatt nem hívhatnak:

-valakire még várnak (másik vevő)
-elálltak az eladási szándékuktól
-nem bírják eldönteni, hogy igen vagy nem (az ajánlatunkra)
-meghaltak

Számomra kizárólag az utóbbi eset volna elfogadható magyarázat arra, hogy miért nem tartják be az igéretüket. MInden egyéb esetben elvárható lenne legalább egy tájékoztató jellegű hívás, ha csak annyi, hogy hé ti seggek, soha nem lesz a tiétek a házunk, már az is jobb lenne ennél a bizonytalan állapotnál. Utálom az ilyet!
 

Van jónéhány olyan tévesen elterjedt kifejezés a magyarban (akár magyar, akár idegen eredetű), melyek újra és újra kiverik nálam a biztosítékot. Képzett, többdiplomás emberek szájából ugyanúgy elhangzanak egyébként, mint kevésbé képzett ajkakról. Ezt így hirtelen két dologra tudnám visszavezetni:

1) megfelelő mennyiségű és/vagy minőségű olvasmányélmény hiánya
2) a beszélt nyelvből a rossz példák szolgai módon való átvétele

Ilyen például a közkedvelt “vicAverza”. El sem tudom képzelni, mi sarkallhatta az első elkövetőt arra, hogy a latin “vicE versa” kifejezést (melynek jelentése: “fordított helyzetben”) vicává tegye. Talán volt egy Vica nevű hölgyismerőse, és nem tudott elvonatkoztatni? Egy latin kifejezésekkel foglalkozó oldal szerint ez inkább a magyar ember játékos természetéből adódhatott, tudniillik az “ingó-bingó” vagy az “izeg-mozog” példájára megpróbált ikerszavas kifejezést produkálni. Talán azért, mert így értelmet nyert számára ez az egyébként latin nyelvismeret nélkül semmit sem jelentő szópár.
Régen sokat foglalkoztam a magyar nyelv mélyebb megismerésével, és most újra elkapott a vágy, ezért előfordulhat, hogy időről időre előkapok majd egy-egy ilyen méltatlanul félrehasznált szót, álintellektuális élvezkedés céljából.
 

 Egy idézetes oldal bannerében találkoztam a következő mesekönyv hirdetésével: Pocak Tóni és a válás. A könyv játékos formában szándékozik a gyermeket átsegíteni a válás okozta traumán. Idézem: “Ez a mesekönyv segít abban, hogy a válás úgy épülhessen be gyermeke és az ön életébe, hogy természetes, megélhető, kezelhető folyamat legyen, és a legkevesebb félreértéssel járjon.” Biztosan másképp gondolnám, ha én kerülnék ebbe a helyzetbe (ami a mi eljövendő életünkben egyébként nem fog megtörténni), de jelenleg az agyam eldobom attól, hogy hogyan gondolhatják, hogy a válás egy természetes folyamat? Lehet, hogy rövid távon egyszerűbb a szülőnek, ha a gyereke természetesnek veszi, de hosszú távon vajon milyen értékrend kialakulásához vezethet ez? Azt gondolom, hogy a probléma elkendőzése senkin nem segít, maximum tüneti kezelés lehet. Szerintem a gyerek nem egy értelmi fogyatékos lény, akit meg lehetne téveszteni, sőt, valószínűleg már azelőtt letapogatja a kicsi szenzoraival a problémát, mi előtt az ember maga szembesülne vele. Egy válás során szerintem a legfontosabb, hogy a gyerek akkor és úgy tölthessen időt mindkét szülőjével, amikor és ahogyan azt ő igényli. Minden más csak mellébeszélés. A szüleim 4 vagy 5 éves koromban váltak el, és emlékszem, hogy senkitől nem kaptam egyenes válaszokat arra vonatkozólag, hogy apukám miért nem alszik nálunk többé. Egy vagy két évvel később nagyanyám árulta el (szemlesütve), hogy elváltak. Felháborítónak éreztem, hogy nem tőlük és nem akkor tudtam meg. Akkor éreztem hasonlót, amikor megdöglött a Cirmi cicám, de nagyanyám először azt fülletette, hogy elkóborolt, s pár hónappal később mégis elmondta. Úgy emlékszem, hogy kisgyerekként (is) szomjaztam az igazságra. Szerencsére belém nem sulykolták, hogy a válás természetes folyamat, és szintén szerencsére egy olyan értékrend alakult ki bennem, amely szerint a válás nem opció (ehhez mondjuk kellett az is, hogy Bazsi legyen a jövőbeli terveim szenvedő alanya). Szerintem (bár meglehet, hogy pedagógiai és gyermekpszichológiai szempontból nem a legelőnyösebb) mindent el kell mondani a gyereknek, és az ő kis igazságérzetére kell bízni az ítélkezést, és nem a szájába adni, hogy miként tekintsen erre az (egyébként nagyon is elkerülhető) eseményre. Igaz, így a szülő elébe nézhet néhény igazán kiadós bömbölésnek, de nem szabad alábecsülni egy gyerek lelkivilágának gazdagságát: neki is épp annyi joga van megsiratni, meggyászolni valamit vagy valakit, mint bárki másnak.

(Egyébént így visszagondolva minden rossz hírt, ami életemben ért, a nagyanyám mondott el nekem: a válást, a szeretett állatok halálhírét, a rokonok, sőt még a másik nagymamám halálát is tőle tudtam meg, pedig akkor már 17 éves voltam. Valahogy senki nem rendelkezett a családban annyi spiritusszal, hogy elém álljon ezekkel a dolgokkal, pedig nem voltam egy félelmetes valaki, sem jellemben, sem megjelenésben. És most úgy érzem, hogy határtalanul hálás vagyok neki ezekért, mert egyedül ő kezelt teljes értékű emberként - talán azért, mert ő volt az egyetlen a családban, aki ismert engem. Az ő halála volt az első olyan rosszhír, amit nem tőle tudtam meg, de tudom, hogy ha tehette volna, még azt is ő szerette volna elmondani nekem.)
 

A szokásos gyerek-álmom most váratlan fordulattal gazdagodott.
Újszülött csecsemőmet próbáltam naphosszat altatni - sikertelenül. Már mindent megpróbáltam, fel-alá járkáltam vele, ringattam, a lelkére beszéltem, hogy csak így tud egészségesen fejlődni - semmi. Végül nagy nehezen lecsukta a szemeit, de mikor titokban visszamentem meglesni, hogy mit csinál, az ágyában társasjátékozott (egy újszülött csecsemő, tökegyedül - logikus….). Mikor odamentem hozzá megkérdezni, hogy miért teszi ezt velem, közölte, hogy ő Woody Allen reinkarnálódott személyisége, és csak kellő flegmatizmussal tud a világra tekinteni. Azt hiszem, ezt nem fogom tudni megfejteni az álmoskönyvből, ami nem biztos, hogy baj…
 

Volt a Pilisben egy vadregényes telkünk egy kis rozoga kunyhóval. Kisgyerek korom óta kijártunk, a nyarak egy jelentős részét töltöttem ott, később a világ legjobb kerti bulijainak adott helyet, egyszóval kitörölhetetlenül a szívemhez nőtt, sokszor álmodom is róla. Most is ez történt. Tél volt, és Bazsival valamiért kinn kellett aludnunk a kis házban. Cserépkályhával fűtöttünk, de mivel az oldalfalak találkozásánál arasznyi rések keletkeztek, ezért folyamatosan szökött ki a hő, mi meg csak raktuk-raktuk a kályhát, de nem lett melegebb. Ezzel párhuzamosan - bár lehet, hogy ez már egy másik álom volt - egy nagy házban voltunk, ahol volt egy csecsemő is rajtunk kívül. Az álom szerint a Bazsi kisfia lehetett, ami azért furcsa, mert úgy éreztem, a gyerek nem az enyém… Mindenesetre a kisfiú valamiért meghalt, Bazsi tartotta a karjaiban. Namármost azt tudni kell, hogy az én álmaimban a hulláknak külön magatartásformájuk van, tudniillik bomlási fázisban élnek-halnak azért, hogy hozzámsimiulhassanak. Így tett a kisgyerek is, a halott kisgyerek, egyfolytában felém nyújtogatta a kis kékeszöld karjait, hogy a nyakamba csimpaszkodjon. Ha éltetek már meg ambivalens érzelmeket… 

Hétvégén újabb lehetőségbe botlottunk. A ház a temetőtől kb. 30 méterre fekszik, naná, hogy szinte azonnal ráleltem a jútúbon a “House by the cemetery” című oldszkúl horror trélerjére: (18+)

www.youtube.com/watch


Ezek után már csak sokadlagos kérdésnek tűnik a “szabad-e a temetőtől 30 méterre konyhakertet művelni” problematikája. Szerencsére az internet a soknézőpontú tájékozódás fellegvára, ezért találtam olyan véleményeket is, melyek szerint temető mellett lakni remek, csöndes a szomszédság, és este illetve halottak napján jó érzés az ablakon kitekintve a megszámlálhatatlanul sok mécses pislákoló fényét látni.
 

Tegnap egy műsorból megtudtam, hogy hogyan változik 2010-ben a PTK házasságra vonatkozó jogszabálya. Eddig a törvény egy része így szólt: 24. § A házastársak hűséggel tartoznak egymásnak és egymást támogatni kötelesek. (Azt gondolom, ha már két ember összeházasodik, ez a minimum.) Namármost 2010-ben a szöveg a következő módon fog változni: A házastársak kötelesek együttműködni és egymást támogatni. Hűség törölve. A hűtlenség mostantól nem válóok, nem törvénybe jegyzett kötelesség. Hanem opcionális. Választhatsz, hogy házasságodban hűséges szeretnél-e lenni, avagy sem. Együttműködni és egymást támogatni? Ez tehát valamiféle védegylet? Én a fogorvosommal szoktam együttműködni, amikor nem harapom le az ujját, míg az ínyemet vagdossa, de azt hiszem, ez egy másfajta viszony. Én már igazán nem tudom, mit gondoljak a világról. Tudom, hogy a jogszabály csak megpróbált kicsit valóságkövetőbb lenni, és tudom, mert hallom, hogy a házas emberek mostanában visítva röhögik ki azokat az ismerőseimet, akik elképedve hallgatják félrelépéseik történetét, mert azt gondolják, a házasság intézménye bármit is jelent még az embernek. De akkor sem gondolom, hogy mindezt még legalizálni is kéne. Ha mostantól a hűtlenség nem válóok, akkor mi lehet, ami az? Gyilkossági kísérlet? Lehet, hogy 2011-re már azt is magánügyként kezeli majd a házasságjog, mert haladni kell a korral.

Mostanában elkerülnek az elmebeteg álmok. Még pár napja volt egy egészen konszolidált, amikor is Dia barátnőmmel nagy hajókon (olyanokon, amilyenekkel földrészeket szokás felfedezni, és a fényviszonyok is olyan földrészfelfedezős-hajnali pirkadósak voltak) érkeztünk meg Görögországba, ahol rögtön a partraszállást követően meredek sziklákon mászva kellett tovább haladni. Ennél többre sajnos már nem emlékszem.
Realitás fronton sem tudok sok mindenről beszámolni, de az már biztos, hogy nem vesszük meg a korábban beszúrt alaprajzú házat, mert második szemrevételezéskor kénytelenek voltunk konstatálni, hogy a fal tökig fel van rohadva, és az, hogy a ház keresztbe van repedve, csak a legkisebb probléma, ami a statikáját illeti. Rögtön ezután találtunk egy másik házat, ami minden szempontból megfelelő, leszámítva, hogy anyagából kifolyólag sugárzik, valamint pár éven belül várható a magába roskadása. Ezek után beláttuk, hogy nem valószínű, hogy megússzuk a hitelfelvételt, éppen ezért ma találkozunk egy nővel, aki fel fog minket világosítani ezzel kapcsolatban. Valószínűleg kicsit kevésbé aggódnék emiatt, ha volna egy olyan munkám, amiért fizetést kapok (a főzés-mosás-takarításért sajnos ebben a világban nem jár honorárium).
Van két bárszék itthon, amit még az előző lakásunkba vettünk, amikor még azt hittük, évekig fogunk ott lakni, mert akkor még nem tudtuk, hogy a szomszédok seprűnyéllel és egyéb háztartási fegyverekkel fognak rendszeresen az életünkre törni, valamint hogy a “koporsóban visznek el téged innen” és a “beléd vágom a baltát” kezdetű monológok meghallgatására fogunk kényszerülni kb. 3-6 hetente. Szóval ezeket a bárszékeket költözéskor magunkkal hoztuk, mondván, jó lesz a következő lakásba. Most már látjuk, hogy kicsi a valószínűsége, hogy bárpultos házat vegyünk, ezért arra az elhatározásra jutottunk, hogy a neten jó pénzért eladjuk őket. Ki is hoztam az egyiket anyám szobájából, merthogy ott állomásozott ideiglenesen, mert egyszer kihoztam onnan a lépcsőzőgépet, és anyám kért valamit cserébe, amire a melltartóit akasztatja. Tehát lépcsőzőgép vissza, bárszék el. Készítettem csinos fotókat, megírtam a szöveget, felnyomtam az expresszre két kategóriában is. Este anyám magából kikelve csörtet be a szobánkba, hogy hol a bárszék (igen, a MI bárszékünk). Mondom, eladjuk. Na azt már nem. Nem és nem. De mondom igen, mi eladjuk, mert így döntöttünk, majd odateszünk neki valamit, amire akaszthatja a melltartóit meg tárolhatja rajta a vizespoharat (klasszikus funkciók). De nem, neki ez kell, vagy egy pont ugyanilyen. Hogy ő megveszi az egyiket. Mondom neki, mi a jó istent csináljak egy fél bárszékkel, ki veszi azt meg? Az neki mindegy, neki ez kell. Vagy akkor megveszi a kettőt. Mondom huszonnégyezerért?! Mikor egy kerül tizenötezerbe az IKEÁ-ban? Jaj hát neki nincs ideje ilyenekre (értsd: IKEA honlapot nézegetni; értsd: délután 5-től éjjel 1-2-ig szokott a net előtt ülni és jutúbozni/párkeresőzni/képeket feltölteni magáról, tehát abszolút megértem, ha IKEA honlapra ránézni már nem marad ideje). De mindegy is, neki ez a szék KELL (igen, a MI székünk), mert ő csak ezen tud DUGNI.
(És én még csodálkoztam, mitől pattogott le pár helyen a fekete festék a székről, mikor alig használtuk.) Mindez azok után, hogy egyszer hamarabb értünk haza, és anyámat a szobánkban, az ágyon, a tükör előtt pózolva találtuk, amint épp erotikusnak mondott fotókat készített magáról - kalapban.
Valószínűleg az ilyen és ehhez hasonló nagyon-nagyon sok eset okozza nálam azt a defektust, hogy időnként - hála ide vagy oda - megfognám az embert és kiráznám belőle a lelket is, majd elzárnám egy gumiszobába, és elmennék onnan olyan nagyon messze, hogy fizikai képtelenség legyen visszamenni érte.

Egyébként a megfejtések:

Tenger: általában félelem jegye.
Tengerpart: döntésképtelenség, habozás.
Hajó: általában veszedelem, fenyegetettség. (A lipcsei nagy álmoskönyv szerint hajót látni békét, nyugodalmat jelent. Éljen a lipcsei nagy álmoskönyv!)
Szikla: félelem, kishitűség. Feléd magasodó szikla: önbizalomhiány.

Mostmár lassan álmodhatnék valami olyat is, ami kicsit kevésbé földbe döngölő.
 

 Ma csak annyi történt álmomban, hogy egy olyan porszívóval takarítottam ki a nagyapám lakását, ami úgy szívott, hogy nagyon mély levegőket vett…

Porszívó: ragaszkodsz sértettségedhez, bánatodhoz; szenvedélyesen eleveníted fel rossz emlékeidet.

Nem mondom, volt már rá példa.
 

Mai döbbenetem tárgya: egy új típusú (valószínűsíthetően) lehúzás. Íme:
Indiában rejtélyes módon nemrég előkerült 110 tízmillió, pálmalevélre írott jóslat a ma élő emberekről (köztük 162 ezer magyarról is szerencsére). A leveleket több ezertől több száz évvel ezelőttig írták olyan szent emberek, akiknek hatalmunkban állt betekinteni az “idő szövetébe”. Hogy pontosan kiről íródott egy-egy levél, azt egy, a levélen szereplő kód alapján tudják beazonosítani, melyet az illető ujjlenyomatából (?!) számolnak ki. Mindenki tehát, aki tudni akarja, jó úton haladt-e eddigi életében, és még milyen életfeladatok várnak rá, annak ki kell töltenie egy regisztrációs lapot, majd egy részletes adatlapot, ujjlenyomatot vesznek tőle, s már meg is kezdik a személyes pálmalevelének felkutatását, mely, ha még januárban megrendeli, csupán 3 hónapot vesz igénybe, de ha csak májusban, akkor akár évekig is eltarthat, a növekvő érdeklődés okán. Ha esetleg mégsem tartozik azon szerencsések közé, akinek a szent emberek megírták a levelét, akkor a Pálmalevél Szövetség visszaküldi neki a pénzt. Mindazonáltal a Pálmalevél Nagykövet elárulta, hogy azok, akik kapcsolatba kerülnek a pálmalevelekkel, általában rendelkeznek levéllel (ez is nagy szerencse), hiszen a sors úgy irányítja őket, hogy rátaláljanak arra. A Pálmalevél Nagykövet egyébként egy lenvászon cuccba öltözött nagyon tehetséges marketingszakembernek néz ki, akinek a pálmalevelek azt jósolták, hogy életcélja a pálmalevelek megismertetése a világgal.
Nem igazán tudom, mit gondoljak erről az egészről, nagyon csábítóan hangzik, hogy egy indiai remete-féle ősi írás-tudó szőrmók felolvassa nekem az életem használati utasítását (persze megfelelő összeg kicsengetése esetén), de kicsit aggódom; ha például kiderül, hogy nem írásra, valamint családalapításra és -fenntartásra születtem, hanem mondjuk alkalmazott matematikusnak vagy üzletasszonynak szánt a sors, akkor nagyon csalódott és zaklatott lennék. De el tudom képzelni, hogy emberek milliói kezdenek Indiába zarándokolni (vagy éppen választhatják az online videofelolvasást is), hogy megtalálják önmagukat. Pedig csak picit befelé kellene figyelni, az ingyen van, és eléggé megbízható forrás.
 

Úgy adódott, hogy a mai álmomban hat mellem volt, mindegyik nyitható. Csak kettőt sikerült végül kinyitnom, az egyikben főtt rizs, a másikban pedig csoffadt mandula volt. Mindkettőt igyekeztem kikotorni. Ehhez nem igazán tudok mit hozzáfűzni, lássuk a megfejtést.

Mell: jegyzi anyádat. Mell, ha ijesztő: kicsapongás, italozás, illetve az ezt követő szorongás jele. Saját melled, ha az rossz érzést ébreszt: mulasztás a családoddal szemben.
Mandula: termékenység, testi és szellemi értelemben egyaránt. (Másik könyv szerint: háború)
Rizs: keservesen összegyűjtött pénz.

Az igaz, hogy pénteken jól berúgtunk, bár azt nem éreztem, hogy szoronganék emiatt. Anyám, mint tudjuk, központi téma mostanában, így hát nem csoda, hogy a szimbólumaival még az álmomba is bekúszik. A mulasztást felvállalom, de ez így van jól. A másik két motíum pedig önmagáért beszél. Döbbenet.
 

Jó-jó, nincs így kifejezetten egy nappali-étkező-konyha, de az elosztásból adódóan ez könnyen és olcsón orvosolható. Más szempontból viszont dőzsölök: nemhogy kamra van, de 30 nm-es pince és egyéb melléképületek is. No meg 1600 nm telek, mindez úgy, hogy benn van a faluban! Az ingatlanhoz egyébként grátisz tyúkok is járnak, és mondtam Bazsinak, hogy szeretnék egy kecskét is, de jelenleg még ott tartunk, hogy az egész család rajtam röhög, mert nem hiszik el, hogy képes lennék kecskét fejni. Várjatok csak, hitetlenek!

Tehát kell 3 kicsi hálószoba, elég, ha 10 nm körüliek. Az egyikbe nem bánnám, ha beférne még az ágyon és az éjjeliszekrényen kívül egy faltól-falig gardróbszekrény. Kell egy nagy (35-50 nm) nappali-konyha-étkező, ahol az összes erre vonatkozó életfunkciónkat el tudjuk látni (főzés-evés-családi élet), és még a futópad is feltűnés nélkül befér. És még kell egy kis zuhanytálcás fördőszoba, valamint extra kívánságként nem bánnám, ha volna egy kamra vagy pince, tárolni a tárolandókat. Mindehhez egy NEM nadrágszíj telek, bő vizű, soha ki nem apadó fúrt kúttal. Szomszédok ne legyenek a szánkban, buszmegálló ne legyen sokkal messzebb 500 m-nél. Mindezt úgy, hogy ki tudjuk fizetni különösebb hitelfelvételek nélkül. Csak ennyi lesz, köszi! 

Azt mondják, a maja naptár szerint 2012-ben a Föld a mai formájában megszűnik létezni. De mit is jelent ez valójában?

A szenzációhajhászok/radikális pesszimisták/hollywoodi rendezők szerint egy váratlan meteor/napkitörés/hőmérsékletemelkedés (húzd alá a megfelelőt) miatt a Föld két pólusa elmozdul, felborul a már most is nagyon kényes egyensúly, és az élővilág a szárazfölddel egyetemben gigantikus méretű cunamik kíséretében elpusztul.

A rezignált pesszimisták és a materialisták szerint elindul egy folyamat, aminek eredményeképpen lassan de biztosan becsődöl a gazdasági rendszer, aminek következtében polgárháborúk, népvándorlások veszik kezdetét, s a túlélésért folytatott küzdelem fogja végül vesztébe sodorni az emberiséget.

A szemellenzősök szerint nem lesz világvége, hülyeség az egész, és csak gazdasági vagy egyéb érdekek fűződhetnek ahhoz, hogy ezt a baromságot terjesszék.

Az ezoterikusok és az optimisták szerint a foldi élet valóban megváltozik, de nem úgy, ahogy azt sokan gondolják. Az elmúlt években a Földön olyan energiaváltozások mentek/mennek végbe, amik a következő változásokat okozzák:

1) az energiák rezgésszámának emelkedése következtében ritkábbá válik az anyag; ezért gyorsul a mozgásunk, valamint gyorsabban válnak valóra gondolataink (jól gondoljuk meg, mit gondolunk!)
2) egyre inkább kifejlődik belső érzékelőrendszerünk, finomodik intuíciós képességünk; többet kommunikálunk állatokkal, növényekkel, mint korábban
3) átrendeződés indul meg bennünk: a nehéz energiák, úgymint harag, félelem, gyűlölet, bosszú, irigység stb., lassanként feldolgozásra kerülnek, ami eleinte nagyon leterheli a szervezetet: hamarabb kifáradunk, nő az alvásigényünk
4) a nehéz anyagi lét felől elindulunk a könnyebb, ún. “félanyagi” lét felé; a felhalmozott “nehéz” energiákat fokozatosan kiseperjük magunkból, több relaxációra, nyugalomra, családi körben eltöltött időre van ehhez szükségünk
5) végül kinyílunk a villág felé, beengedjük magunkba a szeretetet, és már mi magunk is képesek leszünk szeretetet adni a világ felé; érzéseink testünkön belül és kívül is tükröződnek majd
6) fizikai változások is bekövetkeznek: a rezgések emelkedése miatt testünk könnyedebb, áttetszőbb lesz, de szerveink egyelőre megmaradnak, bár érzékelésünk jóval fejlettebb lesz a mostaninál
7) könnyebbé, átjárhatóbbá válik a reinkarnáció folyamata az energiák tisztulása következtében
8 ) azok, akik nem tudják időben ledolgozni a nehéz energiáikat, egy idő után “lemorzsolódnak” ; az új közeg nem lesz megfelelő élettér számukra (ez valami újfajta természetes szelekció)
9) így a világ megtisztul, megújul, egy újfajta életforma alakul ki a Földön, ahol az intellektus és a pénz helyett a szeretet és az univerzummal való harmónia lesznek az élet mozgatórugói

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy én ez utóbbi verzióban hiszek. Vesszenek a negatív energiások! Ha pedig én is olyan hurka vagyok, hogy nem tudok jobbá válni, hát vesszek én is!
Én így várom 2012-t.
 

Anyám furcsa, visszafogott, mérsékelten szerető családban nőtt fel. Anyja (nagyanyám) a leghűvösebb, legkegyetlenebb és egyben legnagyszerűbb nő volt, akit valaha ismertem. Hűvössége és kegyetlensége csupán abból adódott, hogy szerintem ő nem volt teljes egészében a szó hagyományos értemében vett “nő”. Ő inkább egy harcos forradalmár volt, akit a társadalom belekényszerített abba, hogy kinyomjon magából egy gyereket (lásd előző bejegyzés), de ennél többre már nem futotta. Csapnivalóan főzött és híján volt minden bájnak, kedvességnek. Ellenben zseniális, éles esze volt, jobban vitázott, mint maga Szókratész. Beszédkészségén a magába töltött alkohol mennyisége még tovább javtott, az optikai tuningot pedig a szájából állandóan (értsd: újszülött jelenlétében is) kilógó cigaretta szolgáltatta. Mellette anyámnak csak az apja (nagyapám) maradt klasszikus értelembe vett szülőnek, akitől meg is kapott minden szeretetet, ami csak az ő kis csöndes, visszafogott lényéből telt. Ez talán vázlatos képet nyújt arról, hogy anyám életéből finoman szólva hiányzott a női minta. Tapasztalat híján így nem tudta meg, hogy az érzelmeket, bár belülről éljük át, azok csak akkor válnak valósággá, mikor megszüljük őket a világra. Ezért alakulhatott úgy, hogy anyámban kialakult egy csodálatosan összetett, gazdag, szeretettől túlcsorduló belső világ, amit eddig sem, és sajnos azt gondolom (ne így legyen), hogy már ezután sem fog senki megismerni. Anyám úgy élt le fél évszázadot, hogy soha senkinek nem tudott magából odaadni még egy pici darabot sem. Voltak hatalmas, viharos szerelmei és csalódásai, belső világában megjárta a mennyet és a poklot, miközben mindebből kívülről csak egy kis “pukk” és egy pici “reccs” hallatszott. Nem a zárkózottságról beszélek, mert ha valaki zárkózott, az azt jelenti, van egy kijárat, ami optimális körülmények között azért kinyílik. Nem, én arról az esetről beszélek, amikor nincs ajtó. És azt gondolom (és ez se így legyen), hogy egy bizonyos kor fölött már lángvágóval sem lehet ezt korrigálni. Amiért mindezt leírom, az az, hogy anyám amióta az eszemet tudom, nyörszörög, és a Nagy Szerelem (egy ideje már inkább a Megbízható Társ) után vágyakozik, és panaszkodik a blogjában, hogy hiányzik a Pista érintése, a Jóska közelsége… de mindez csak a műsor része. A műsor címe pedig: Úgy teszek, mintha élnék, mintha tudnám, mi a boldogság. De én tudom, hogy mindez csak a szocializáció műve, mert megtanulta, hogy mit, hogyan kell tennie, éreznie ahhoz, hogy úgy tűnjön - leginkább a saját maga számára -, hogy alkalmas a társkapcsolatra. Elméletben ő nagyon laza, széles látókörű, belátó és odaadó, egyszóval szerethető. De én úgy érzem, ezek a jellemvonások inkább önmagára irányuló vágyait, mintsem a valóságot fejezik ki. De sajnos én nem tarthatok tükröt elé. Sajnos a szeretettelensége miatt már nem maradt bennem annyi ösztönös szeretet, ami erőt adna ehhez. Így is épp elég dolgom van: azt a karma-pakkot cipelhetem a vállaimon, amit jóanyám rámakasztott, tudniillik meg kell tanulnom az egész anyai felmenői ág helyett kinyílni a világ felé, és szétszórni mindazt a szeretet-adagot, amit sikerült az elmúlt 50-100 évben felhalmozniuk és magukkal vinniük a sírba. Szólok, ha végeztem. 

Nagyon tudom utálni, amikor nők, akik egyáltalán nem érzik szükségét gyerekszülésnek, azt a nagyon szar kifogást hozzák fel, hogy “ebbe a világba nem érdemes”. Érzéseim szerint pont azoktól a nőktől hallani ilyesmit, akiknek közük nincs a világ “milyenségéhez”, mert nem látnak tovább önnön butaságuknál és önzésüknél. Mindezek ellenére el kell ismernem, hogy ebbe a világba gyereket szülni valóban nem túl ésszerű döntés, ha csak azt vesszük alapul, hogy cirka ötven év múlva az életkörülményeink (elsősorban globális felmelegedés okán) enyhén szólva is élhetetlenek lesznek. Ugyanakkor úgy érzem, ez nem lehet indok egy nőnek a benne lakó legalapvetőbb ösztön elfojtására. Nem beszélve arról, hogy nem láthatjuk előre, mi fog valójában történni. Lehet, hogy már megszületett az az ember, aki megoldást hoz majd a világ problémájára, de lehet, hogy még nem; lehet, hogy pont nekem kell világra hoznom. Lehet, hogy a most következő generáció már annyira más szemmel lesz képes a világra tekinteni, hogy a gazdasági érdekek végre - nagyon sok idő után - háttérbe kerülnek majd, és rájön az emberiség, hogy csak része, nem pedig ura a természetnek. Nem gondolom, hogy ezt a lehetőséget lenne joga bárkinek is saját kényelme érdekében ellehetetleníteni. Persze, ha bárki olvasná ezt a blogot, biztosan kapnék hideget-meleget, hiszen mostanában mindenki olyan nagyon liberális, tudniillik mindenki eldöntheti, hogy akar-e szülni vagy nem, császárral akar-e szülni vagy nem, férfiva akar-e családot alapítani vagy nővel, akar-e egyáltalán családot alapítani, vagy inkább karriert építene… Tudom, érzem én, hogy régi vágású vagyok, hogy az évek cirokseprűként takarítják ki belőlem azt a fene nagy személetmód-beli liberalizmust, amit belém is belémnevelt a társadalom. De nem bánom egyáltalán. Inkább örülök, mert úgy érzem, értékeket kaptam cserébe, igaziakat. És bár igyekszem lépést tartani, egész sokáig dolgoztam is keményen, és még fogok is, egyetemet is végeztem, meg nyelveket is tanultam, világot is láttam, vagy legalább is kontinenst, de amikor igazán őszinte vagyok magammal, akkor úgy érzem, hogy a legboldogabb akkor vagyok, amikor beszívom a frissen mosott ruha illatát teregetés közben, vagy amikor Bazsi jóízűen lapátolja be a főztömet, vagy amikor rénszarvasos konyhakötényt varrok magamnak, és ablakpárnahuzatot az ablakpárnáknak. Biztosan van a kettő között átjárás, szólok, ha megtaláltam.

Ma éjjel olyan meggyőző erővel álmodtam azt, hogy terhes vagyok, hogy még ébredés után is kis ideig abban a hitben voltam; konstatáltam is magamban, hogy biztos azért utáltam tegnap lefekvéskor annyira, hogy Bazsi egyenesen cigizésből jött az ágyba, mert a terhes szervezetem érzékeny a szagokra. Álmomban felhívtam még apámat is, hogy elújságoljam neki a jóhírt, apám meg lebaszott, hogy miért ilyen későn telefonálok, hiszen már nyolc óra! Ezen kicsit lehűltem, de azért folytattam a mesélést, hogy akkor tehát ismétlem, terhes vagyok, de még nem biztos, hogy így is marad, mert úgy estem teherbe, hogy közben szedtem a fogamzásgátlót, ami miatt károsodhat a magzat. Nem emlékszem, hogy ez reakciót váltott volna ki belőle. Kicsit csalódott voltam, hogy ez ennyire hidegen hagy mindenkit, de az a boldogságérzet, amit éreztem, kizárt mindenki mást, és csak én voltam, meg a nagy hasam (mert álmomban már rögtön nagy hasam is volt, nyomatékosítva az állapotomat). Nem tudom, Bazsi hol volt az álmomból, ő biztos kívülről vigyázott ránk. Na ezek azok az álmok, amik után szar az ébredés.
Egyébként úgy néz ki, én vagyok az első a világtörténelemben, aki ilyesmit álmodik, ugyanis egyik álmoskönyvben sem szerepel a terhesség, gyermeket várni, várandósság stb. kifejezések közül egy sem. Szilárd meggyőződésem, hogy ezeket a könyveket férfiak írták, férfiak álmainak megfigyelései alapján. Fel vagyok háborodva.
 

Ilyen volnék én. Legalábbis azok számára, akik epekedve várják, hogy náluk keressem meg a napi betevőt. Ők egyébként nincsenek nagyon sokan, egész pontosan 53-ból ketten tartottak eddig érdemesnek arra, hogy megnézzék az arcomat közelebbről is. Illetve a másodikhoz még csak holnap megyek. Ha az előző interjúm tapasztalataiból kellene kiindulnom, akkor most lerágott körmökkel hideg verejtékezés közepette üveges szemekkel merednék magam elé, és valószínűleg holnapra pszichoszomatikus alapon minimum 40 fokos lázat produkálnék, hogy ne kelljen elmennem. De én bizakodó vagyok, s még nem izgulok cseppet sem. A múltkorinál rosszabb (tudniillik összesen öten faggattak másfél órán keresztül, leginkább a lelkem legsötétebb bugyrai iránt mutattak élénk érdeklődést, és végül kegyelemdöfésként mindezt angolul) úgysem lehet, és végső soron azt is túléltem valahogy (az utána következő álmatlan éjszakákat és az önbizalmam radikális mértékű megcsappanását meg lábon kihordtam).
Egyébként érdekes, hogy hogyan változik a munkához mint társadalmi tevékenységhez való hozzáállásom az idő előrehaladtával. Mikor kicsi voltam, biztos voltam benne, hogy a “dolgozás” egy nagyszerű, nehéz és tiszteletreméltó dolog, és biztos voltam benne, hogy én nagyon fogok szeretni dolgozni. Amikor iskolás koromban rájöttem, hogy márpedig én semmi más nem lehetek az életben, mint író (majd gimnáziumban: újságíró), akkor tovább nőtt a nyugalmam, hogy nemcsak, hogy tiszteletreméltó, de még kedvemre való dolgot is fogok művelni a dolgozás fedőnevű tevékenység alatt. Amikor gimi után önszántamból elmentem 12 órázni eladóként, akkor rájöttem, hogy a munka nem feltétlenül tiszteletreméltó, ám annál nagyobb élvezet, ha az ember jó társaságba csöppen. Aztán az egyetemen sokmindent elkezdtem másként látni. Rájöttem, hogy noha abból az elhatározásból kezdtem oda járni, hogy régi vágyam beteljesüljön, és újságíró legyek, sajnos az újságírásnak nincs köze ahhoz a fajta kreatív önmegvalósításhoz, ami miatt megszerettem. Ezért, hogy ha már ott vagyok, csináljak is valami hasznosat, nem nyomtatott sajtóra, hanem PR-ra szakosodtam, mondván, ha már szakmát kell választani, válasszak olyat, amivel keresni is lehet. Ekkoriban elkezdett bennem testet ölteni a gyanú, hogy előfordulhat, hogy utálni fogom a munkámat, majd következő lépésként megállapítottam, hogy még mielőtt majd megutálnám, föl se fognak venni sehová, lévén dilettáns a szakmámban. Eközben egy recepción dolgoztam 2 és fél évet, ahol az eladóként eltöltött fél évemhez hasonlóan ismételten megállapítottam, hogy a munkával töltött órákat tulajdonképp ugyanolyan jóérzéssel is el lehet tölteni, mintha az ember épp a kedvenc hobbiját művelné, csak még fizetnek is érte (na nem sokat). Ehhez mondjuk lehet, hogy az is kellett, hogy az ott eltöltött évek alatt annyi (munkaidő alatti) szabadidővel rendelkeztem, hogy egy kisebb könyvtárnyi könyvet kiolvastam, megírtam másfél szakdolgozatot, és gyakorlatilag egyedül dolgoztam, de ha mégis volt körülöttem valaki, az meg olyan jó fej volt, hogy fel sem tűnt, hogy ő egy munkatárs. Mikor már nem volt több írni- és olvasnivaló, elmentem egy igazi munkahelyre, ahol valóban dolgozni kellett, és rövidesen azon kaptam magam, hogy már el tudtam képzelni, hogy ennyi erővel a szakmámban is megállnám a helyem, és mindezt még élvezni is tudnám jó társaság esetén. Ez a hitem éppen addig tartott, míg meg le nem építettek. Illetve még egy kicsit tovább is, de amint a nyelvvizsgák letétele (így a diplomám kézhezvétele) után érdembe is elkezdtem immáron diplomásként munkát keresni, elfogyott a nehezen összekuporgatott szakmai önbizalmam, ami részben biztosan köszönhető a több mint félszáz megválaszolatlan levelemnek és annak az ominózus hidegverejtékes állásinterjúnak. Ennek ellenére azt hiszem, nyugvópontra érkeztem a munkához való hozzáállásom tekintetében. Most azt gondolom, nem biztos, hogy a szakmámban kell dolgoznom, nem biztos, hogy el kell kezdenem karriert építenem, hogy nálam fiatalabb és “nyelveket beszélőbb” lánykákkal kell versengenem a jobb pozícióért, hogy napi szinten a vállamon kell hordanom egy hatalmas cég által rám ruházott felelősséget, még ha ezt ellensúlyozni is próbálnák anyagiakkal (nem hiszem). Viszont hiszem, hogy kell egy biztos pont, ahova jó nap mint nap bejárni, ahol olyan emberekkel ülhetek egy irodában, akik hasonló értékrendszerrel, gondolatvilággal bírnak, mint én, ahol a tudásomnak és az emberi tulajdonságaimnak köszönhetően olyan munkát tudok végezni, amivel előrébb mozdítom, ha csak egy kicsivel is, egy cég vagy egy ember vagy egy eszme életét, mindezt úgy, hogy a befektetett energiáim anyagi és erkölcsi szempontból is megtérüljenek. Persze ha mindez egy olyan területen történik meg, ami még történetesen szakmába is vág, az maga a gyönyör. De nem fogok küzdeni és sóvárogni. Többre értékelem, hogy időben érek haza, nem stresszelek még éjszaka is munkahelyi gondokon, hogy megint csak akkro jöjjek rá, hogy egy évig görcsben volt a gyomrom, mikor kirúgnak. Békét és harmóniát akarok. Mert megérdemlem.
 

Azt hiszem, megvan “A hét leghülyébb álma” verseny győztese. Szóval baráti nyaraláson voltunk, és úgy alakult, hogy a hazafele utat (ami az álom szerint repülővel is 3 hétig tart…) egy bőröndben kell megtennem, ugyanis az így spórolt pénzen egy autót tudunk venni. Valahogy senki nem kapott sokkot attól a ténytől, hogy három hét alatt egy bőröndben egész valószínű, hogy életemet vesztem. Le lett tudva a problémakör annyival, hogy útravalóul egy műanyag dobozban pestós tésztát kapok (vagy spenótosat? lényeg, hogy zöld volt). Szerencsére még a becsekkolás közben felébredtem, elég nyomasztó lett volna végigálmodni azt a három hetet a bőröndben. Megfejtése:

Csomag: gonosz. Csomagolni: fajtalanság.
Doboz: titok.
Bezárnak: véletlen öröm a háznál.

Sajnos se az utazásra, se a repülőgépre nem találtam megfejtést, pedig gondolom ezeken nyugszik a lényeg. (Jó, mondjuk az utazás megfejtéséhez nem kell túl nagy fantázia. Nyilván a továbblépéshez, jelenlegi helyzet, hely elhagyásához van köze. Ezt tudnám mihez kötni bőven.) Így ezek nélkül elég beteg megfejtést tudnék csak összerakni, mert az sehogy sem jön össze, hogy a titokban való gonosz fajtalankodás véletlen örömet okoz a háznál. Legalábbis a mi házunk táján biztos nem.
 

Az alábbi sorokat aranyba kellene foglalni, vagy legalábbis kítűzni mindenki mentális faliújságjára, mint a heti menüt. Bár valószínűleg éppen én vagyok az az ember, aki a legtöbb kritikus esetben hajlamos mindezt ignorálni, de azért nagyon igyekszem az életemet eszerint élni.

A tükör törvényei

1. Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, “én jobban csinálnám”, megváltoztatnám stb., az önmagamban van. Minden tehát, amit én kritizálok a másikban, ami ellen harcolok - bennem van.

2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni -, és ha ez engem sért, bánt, érint stb. - az nincs feldolgozva, megoldva bennem. Ilyenkor az egó sérül, mert az egóm erős.

3. Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de ha ez engem nem érint, nem bánt, akkor az az ő problémájuk, feldolgozatlanságuk, tökéletlenségük, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.

4. Minden, amit én a másikban szeretek, magamban van meg, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.

A törvényeket sajnos nem én írtam, bár egyes részeire volt alkalmam magamtól is rájönni. Viszont kérdésként merül fel bennem: mi van akkor, ha túltengő és kibuggyanó igazságérzetünk által feltüzelve kritizálunk másokat, de nem magunk miatt, hanem mert látjuk, hogy igazságtalanul, figyelmetlenül, ne adj isten rosszindulatúan bánnak másokkal? Ilyenkor is a saját tökéletlenségünket látjuk bennük, vagy létezik egy úgynevezett objektív kritika is, mely független a (amúgy természetesen hibáktól hemzsegő) lényünktől? Vagy az is az egó műve, abban a hitben ringatni gazdáját, hogy az igazságért, annak nevében cselekszik, holott csak önnön vélt nagyszerűségét hivatott fitogtatni? Néha szeretném azt hinni, hogy létezik objektív igazság, de miközben élem az életem, olyan falakba ütközöm, amelyek két lehetőséget hagynak: vagy belátom, hogy ez egy valóban egy fal, visszafordulok, és kénytelen-kelletlen elhiszem, hogy nincs abszolút értelemben vett igazság, szubjektumom éppen addig ér, míg egy másik szubjektum határait nem kezdem feszegetni. Vagy hozom a létrámat (mit hozom: hiszen bennem van!), felmászom a fal tetejére, megállok és szétnézek, és letekintek a szubjektumok végtelen sorára, és lelkemben derűs bizonyossággal bólintok: tévedsz, barátom. De segítek neked tisztán látni.
Létezik, vagy ez csupán illúzió?
 

Azt álmodtam, hogy Bazsi lemegy és megöli a földszinti saroklakásban élő idős gonosz házaspárt. (Valóban gonoszak voltak, vagy csak én tettem hozzá utólag álmomban, hogy “enyhítő körülményt” produkáljak neki?) Mikor feljött és elmondta, megrémültem, hogy hamarosan itt lesz a rendőrség, és nekünk hazudnunk kell. Fel sem merült bennem, hogy Bazsi ellen vallok, hosszasan készültünk az alibi kidolgozására. Egész szépen hazudtunk is, csak mikor a helyszínen megtalálták Bazsi arany(!)fogának egy darabját, akkor buktunk le, és Bazsi bevonult a börtönbe. Én meg félálomba ébredve konstatáltam, hogy egyedül alszom az ágyban, mert Bazsi börtönben van. Aztán megfordultam, és láttam, hogy ott fekszik mellettem, akkor kezdett derengeni, hogy mindezt valószínűleg csak álmodtam. Reggel megnéztem az álmoskönyvben:

Börtön: egészségi állapot hanyatlása, jószerencse
Fog: ha kihull, egy atyádfia meghal (ezüst fog: gazdagság; aranyfogat nem találtam)
Arany: külső csillogás alatt belső értéket keress. Aranyat elveszíteni: elveszted barátodat
Gyilkos: Veszedelem. Semmire sem jó. Gyilkosságot látni: levél rossz hírrel (bár nem láttam konkrétan)

Tehát: hanyatlik az egészségi állapotom, de a jószerencsének köszönhetően még idejében sikerül megfordítanom a folyamatot. Eközben valaki meghal az ismeretségi körömben. Majd a külső csillogás alatt megpróbálok belső értéket keresni valakiben vagy valakikben, de mikor rájövök, hogy nincs, elvesztem (valóban veszteség?) őt vagy őket. Mindeközben nagy veszedelem fenyeget, melyről lehet, hogy levélben értesülök. Ezek szerint már megint várható egy levél az APEH-től?

Előző éjszaka pedig azt álmodtam, hogy Bazsi épített nekünk egy faházat, ami tökéletes volt, első látásra beleszerettem, három pici szoba volt benne, meg egy nagy étkezős-konyhás nappali. Aztán mikor már kezdtük behordani a cuccokat, akkor láttam, hogy a nappali harmadában áll a víz, mert megsüllyedt a ház, és feljött a talajvíz, de aztán hamar túltettem magam, és újra nagyon örültem a háznak, és folytattam a pakolászást. Na ezt is megfejtettem:

Ház: házat rakni: tisztesség. Hosszú élet. Házibútor: vándorlás jele.
Víz: vízben gázolni: nagy fáradság.
Költözködés: hirtelen halál.

Ezek szerint tisztességes hosszú életünk lesz, és hamarosan vándorlunk (=költözünk), ami nagy fáradsággal jár, ja és valaki már megint meghal. Veszélyes a közelemben élni.
 

Az androgün-mítoszt, ha jól tudom, Platon Lakoma című művéből ismerhetjük. Az androgünök a régmúlt világ kétnemű lényei voltak: négy kezük, négy lábuk, dupla szerveik voltak, s magukon ill. magukban hordozták mind a férfiak, mind a nők lelki, szellemi és fizikai tulajdonságait. Ennek következtében hatalmas intellektussal, erővel és hatalommal rendelkeztek, ami miatt eleget főtt az öreg Zeusz feje. Hogy megelőzze a hatalomátvételt, amitől tartott, egy huszárvágással kettéhasította eme nemes lényeket, akik így szétestek férfivá és nővé. Lényük, lelkük elkeveredett a világban, s a mítosz szerint azóta is folyvást a másik felüket keresik. Ebből adódik, hogy néha találkozunk olyan emberekkel, akik hosszas keresgélés után egyszercsak (természetesen elképesztően misztikus véletlenek folyományaként) egymásra találtak, és úgy egybeolvadnak, mintha valóban egymás hiányzó testrészei lettek volna ezidáig. Ők azok, akik rácáfolnak a mai világ nagyon divatos hozzáállására, miszerint nincs sírig tartó szerelem (és akkor még ne is beszéljünk róla, hogy mi a helyzet a síron túlival…), a válás az egy normális, hétköznapi dolog, elég együtt lenni valakivel, ha épp jól “elvannak”, egész addig, amíg már nem lesznek el jól, mert ami nem működik, azt eldobjuk, mint egy kiszolgált fritőzt. Nem, az androgün pár ismeri az életek hosszán átnyúló szerelmet, és minden újabb életében repesve ujjong, mikor újra összetalálkozik a másik felével, mert bár az elme emlékezetét elhomályosítja az elmúlás és újjászületés újra és újta megismétlődő, mindent elsöprő traumája, de a lélek emlékezetét semmi sem képes elfedni. Az életeken átívelő szerelem fénye átvilágít az idő és a tér minden korlátján, ezért képesek az androgünök újra egymásra találni.
Ahogy mi is tettük 2007-ben (ki tudja, már hányadszorra).