Egy idézetes oldal bannerében találkoztam a következő mesekönyv hirdetésével: Pocak Tóni és a válás. A könyv játékos formában szándékozik a gyermeket átsegíteni a válás okozta traumán. Idézem: “Ez a mesekönyv segít abban, hogy a válás úgy épülhessen be gyermeke és az ön életébe, hogy természetes, megélhető, kezelhető folyamat legyen, és a legkevesebb félreértéssel járjon.” Biztosan másképp gondolnám, ha én kerülnék ebbe a helyzetbe (ami a mi eljövendő életünkben egyébként nem fog megtörténni), de jelenleg az agyam eldobom attól, hogy hogyan gondolhatják, hogy a válás egy természetes folyamat? Lehet, hogy rövid távon egyszerűbb a szülőnek, ha a gyereke természetesnek veszi, de hosszú távon vajon milyen értékrend kialakulásához vezethet ez? Azt gondolom, hogy a probléma elkendőzése senkin nem segít, maximum tüneti kezelés lehet. Szerintem a gyerek nem egy értelmi fogyatékos lény, akit meg lehetne téveszteni, sőt, valószínűleg már azelőtt letapogatja a kicsi szenzoraival a problémát, mi előtt az ember maga szembesülne vele. Egy válás során szerintem a legfontosabb, hogy a gyerek akkor és úgy tölthessen időt mindkét szülőjével, amikor és ahogyan azt ő igényli. Minden más csak mellébeszélés. A szüleim 4 vagy 5 éves koromban váltak el, és emlékszem, hogy senkitől nem kaptam egyenes válaszokat arra vonatkozólag, hogy apukám miért nem alszik nálunk többé. Egy vagy két évvel később nagyanyám árulta el (szemlesütve), hogy elváltak. Felháborítónak éreztem, hogy nem tőlük és nem akkor tudtam meg. Akkor éreztem hasonlót, amikor megdöglött a Cirmi cicám, de nagyanyám először azt fülletette, hogy elkóborolt, s pár hónappal később mégis elmondta. Úgy emlékszem, hogy kisgyerekként (is) szomjaztam az igazságra. Szerencsére belém nem sulykolták, hogy a válás természetes folyamat, és szintén szerencsére egy olyan értékrend alakult ki bennem, amely szerint a válás nem opció (ehhez mondjuk kellett az is, hogy Bazsi legyen a jövőbeli terveim szenvedő alanya). Szerintem (bár meglehet, hogy pedagógiai és gyermekpszichológiai szempontból nem a legelőnyösebb) mindent el kell mondani a gyereknek, és az ő kis igazságérzetére kell bízni az ítélkezést, és nem a szájába adni, hogy miként tekintsen erre az (egyébként nagyon is elkerülhető) eseményre. Igaz, így a szülő elébe nézhet néhény igazán kiadós bömbölésnek, de nem szabad alábecsülni egy gyerek lelkivilágának gazdagságát: neki is épp annyi joga van megsiratni, meggyászolni valamit vagy valakit, mint bárki másnak.

(Egyébént így visszagondolva minden rossz hírt, ami életemben ért, a nagyanyám mondott el nekem: a válást, a szeretett állatok halálhírét, a rokonok, sőt még a másik nagymamám halálát is tőle tudtam meg, pedig akkor már 17 éves voltam. Valahogy senki nem rendelkezett a családban annyi spiritusszal, hogy elém álljon ezekkel a dolgokkal, pedig nem voltam egy félelmetes valaki, sem jellemben, sem megjelenésben. És most úgy érzem, hogy határtalanul hálás vagyok neki ezekért, mert egyedül ő kezelt teljes értékű emberként - talán azért, mert ő volt az egyetlen a családban, aki ismert engem. Az ő halála volt az első olyan rosszhír, amit nem tőle tudtam meg, de tudom, hogy ha tehette volna, még azt is ő szerette volna elmondani nekem.)