Nem múlhat el munkakezdés bonyodalom nélkül. Kiderült, hogy hozzájuk valamilyen különös, furcsa módon nem jutott el a bérigényemről szóló információ, és síri hangon közölték, hogy ez az összeg jócskán meghaladja azt, amit ők ebben a pozícióban fel tudnak ajánlani (egyébként senki ne gondoljon valami hatalmas összegre; ennyit jobb helyeken részmunkaidőben szoktak keresni emberek). Aztán pár nap rossz szájízű várakozás után újra felhívtak, hogy kibogozták, mi az a maximum, amit meg tudnak nekem adni. Ez pár ezerrel marad csak el az általam megjelölt összeg alsó határától, tehát majdhogynem azt mondhatjuk, hogy csatát nyertem. Persze valójában nem, de azok után, ahogy először reagáltak, ez is hatalmas csoda. Így hát hétfőn kezdek a nagyreményű munkahelyen.
Holnap pedig lakásszerződünk, és egy egész estés költségvetést követően arra jutottunk, hogy valószínűleg maximum egy évre kiadjuk a kis drágát, ugyanis így két fizetéssel egy év múlva még úgy is saját igényünkre fel tudjuk újítani, hogy közben visszafizetjük a kölcsön részleteit. Ha rögtön beköltöznénk, akkor félő, hogy egy év alatt annyira hozzászoknánk, hogy már nem lenne sürgős igényünk a felújítás, és csak tologatnánk, na meg kb. feleannyit tudnánk csak félretenni, így mindig csak egy ideiglenes állapotban élnénk, amiből pedig nekem már jó ideje elegem van. Inkább kibírok még egy évet ideiglenesen itt, mint mondjuk hármat ott. Ez az instant ideiglenesség.
Tudom, hogy ez most kissé földhözragadt bejegyzés, de úgy látszik, ez most a kispolgári élet időszaka. Még szürreális álmokról sem tudok beszámolni, mert ma pl. azt álmodtam, hogy levezettem apámhoz. Semmi hulla, semmi misztikum. Úgy tűnik, az álmaim alkalmazkodnak az élethelyzetemhez.
