Ilyen volnék én. Legalábbis azok számára, akik epekedve várják, hogy náluk keressem meg a napi betevőt. Ők egyébként nincsenek nagyon sokan, egész pontosan 53-ból ketten tartottak eddig érdemesnek arra, hogy megnézzék az arcomat közelebbről is. Illetve a másodikhoz még csak holnap megyek. Ha az előző interjúm tapasztalataiból kellene kiindulnom, akkor most lerágott körmökkel hideg verejtékezés közepette üveges szemekkel merednék magam elé, és valószínűleg holnapra pszichoszomatikus alapon minimum 40 fokos lázat produkálnék, hogy ne kelljen elmennem. De én bizakodó vagyok, s még nem izgulok cseppet sem. A múltkorinál rosszabb (tudniillik összesen öten faggattak másfél órán keresztül, leginkább a lelkem legsötétebb bugyrai iránt mutattak élénk érdeklődést, és végül kegyelemdöfésként mindezt angolul) úgysem lehet, és végső soron azt is túléltem valahogy (az utána következő álmatlan éjszakákat és az önbizalmam radikális mértékű megcsappanását meg lábon kihordtam).
Egyébként érdekes, hogy hogyan változik a munkához mint társadalmi tevékenységhez való hozzáállásom az idő előrehaladtával. Mikor kicsi voltam, biztos voltam benne, hogy a “dolgozás” egy nagyszerű, nehéz és tiszteletreméltó dolog, és biztos voltam benne, hogy én nagyon fogok szeretni dolgozni. Amikor iskolás koromban rájöttem, hogy márpedig én semmi más nem lehetek az életben, mint író (majd gimnáziumban: újságíró), akkor tovább nőtt a nyugalmam, hogy nemcsak, hogy tiszteletreméltó, de még kedvemre való dolgot is fogok művelni a dolgozás fedőnevű tevékenység alatt. Amikor gimi után önszántamból elmentem 12 órázni eladóként, akkor rájöttem, hogy a munka nem feltétlenül tiszteletreméltó, ám annál nagyobb élvezet, ha az ember jó társaságba csöppen. Aztán az egyetemen sokmindent elkezdtem másként látni. Rájöttem, hogy noha abból az elhatározásból kezdtem oda járni, hogy régi vágyam beteljesüljön, és újságíró legyek, sajnos az újságírásnak nincs köze ahhoz a fajta kreatív önmegvalósításhoz, ami miatt megszerettem. Ezért, hogy ha már ott vagyok, csináljak is valami hasznosat, nem nyomtatott sajtóra, hanem PR-ra szakosodtam, mondván, ha már szakmát kell választani, válasszak olyat, amivel keresni is lehet. Ekkoriban elkezdett bennem testet ölteni a gyanú, hogy előfordulhat, hogy utálni fogom a munkámat, majd következő lépésként megállapítottam, hogy még mielőtt majd megutálnám, föl se fognak venni sehová, lévén dilettáns a szakmámban. Eközben egy recepción dolgoztam 2 és fél évet, ahol az eladóként eltöltött fél évemhez hasonlóan ismételten megállapítottam, hogy a munkával töltött órákat tulajdonképp ugyanolyan jóérzéssel is el lehet tölteni, mintha az ember épp a kedvenc hobbiját művelné, csak még fizetnek is érte (na nem sokat). Ehhez mondjuk lehet, hogy az is kellett, hogy az ott eltöltött évek alatt annyi (munkaidő alatti) szabadidővel rendelkeztem, hogy egy kisebb könyvtárnyi könyvet kiolvastam, megírtam másfél szakdolgozatot, és gyakorlatilag egyedül dolgoztam, de ha mégis volt körülöttem valaki, az meg olyan jó fej volt, hogy fel sem tűnt, hogy ő egy munkatárs. Mikor már nem volt több írni- és olvasnivaló, elmentem egy igazi munkahelyre, ahol valóban dolgozni kellett, és rövidesen azon kaptam magam, hogy már el tudtam képzelni, hogy ennyi erővel a szakmámban is megállnám a helyem, és mindezt még élvezni is tudnám jó társaság esetén. Ez a hitem éppen addig tartott, míg meg le nem építettek. Illetve még egy kicsit tovább is, de amint a nyelvvizsgák letétele (így a diplomám kézhezvétele) után érdembe is elkezdtem immáron diplomásként munkát keresni, elfogyott a nehezen összekuporgatott szakmai önbizalmam, ami részben biztosan köszönhető a több mint félszáz megválaszolatlan levelemnek és annak az ominózus hidegverejtékes állásinterjúnak. Ennek ellenére azt hiszem, nyugvópontra érkeztem a munkához való hozzáállásom tekintetében. Most azt gondolom, nem biztos, hogy a szakmámban kell dolgoznom, nem biztos, hogy el kell kezdenem karriert építenem, hogy nálam fiatalabb és “nyelveket beszélőbb” lánykákkal kell versengenem a jobb pozícióért, hogy napi szinten a vállamon kell hordanom egy hatalmas cég által rám ruházott felelősséget, még ha ezt ellensúlyozni is próbálnák anyagiakkal (nem hiszem). Viszont hiszem, hogy kell egy biztos pont, ahova jó nap mint nap bejárni, ahol olyan emberekkel ülhetek egy irodában, akik hasonló értékrendszerrel, gondolatvilággal bírnak, mint én, ahol a tudásomnak és az emberi tulajdonságaimnak köszönhetően olyan munkát tudok végezni, amivel előrébb mozdítom, ha csak egy kicsivel is, egy cég vagy egy ember vagy egy eszme életét, mindezt úgy, hogy a befektetett energiáim anyagi és erkölcsi szempontból is megtérüljenek. Persze ha mindez egy olyan területen történik meg, ami még történetesen szakmába is vág, az maga a gyönyör. De nem fogok küzdeni és sóvárogni. Többre értékelem, hogy időben érek haza, nem stresszelek még éjszaka is munkahelyi gondokon, hogy megint csak akkro jöjjek rá, hogy egy évig görcsben volt a gyomrom, mikor kirúgnak. Békét és harmóniát akarok. Mert megérdemlem.