Volt a Pilisben egy vadregényes telkünk egy kis rozoga kunyhóval. Kisgyerek korom óta kijártunk, a nyarak egy jelentős részét töltöttem ott, később a világ legjobb kerti bulijainak adott helyet, egyszóval kitörölhetetlenül a szívemhez nőtt, sokszor álmodom is róla. Most is ez történt. Tél volt, és Bazsival valamiért kinn kellett aludnunk a kis házban. Cserépkályhával fűtöttünk, de mivel az oldalfalak találkozásánál arasznyi rések keletkeztek, ezért folyamatosan szökött ki a hő, mi meg csak raktuk-raktuk a kályhát, de nem lett melegebb. Ezzel párhuzamosan - bár lehet, hogy ez már egy másik álom volt - egy nagy házban voltunk, ahol volt egy csecsemő is rajtunk kívül. Az álom szerint a Bazsi kisfia lehetett, ami azért furcsa, mert úgy éreztem, a gyerek nem az enyém… Mindenesetre a kisfiú valamiért meghalt, Bazsi tartotta a karjaiban. Namármost azt tudni kell, hogy az én álmaimban a hulláknak külön magatartásformájuk van, tudniillik bomlási fázisban élnek-halnak azért, hogy hozzámsimiulhassanak. Így tett a kisgyerek is, a halott kisgyerek, egyfolytában felém nyújtogatta a kis kékeszöld karjait, hogy a nyakamba csimpaszkodjon. Ha éltetek már meg ambivalens érzelmeket…