Tegnap kaptam kézhez legeslegrégebbi (24 éve tartó) barátném esküvői meghívóját. Először akkor pityeregtem, amikor kibontottam a borítékot, és megláttam a nevük kezdőbetűjét a testükkel megformáló párt, aztán akkor, mikor elolvastam a meghívó belsejébe írt idézetet (“Ahova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.”), majd mikor elmeséltem Bazsinak, hogy mennyit pityeregtem, akkor is elbőgtem magam, immár harmadszor. Ilyen előzmények után gyanítom, nem úszom meg magát az esküvőt sem egy kiadós bőgés nélkül, de legalább nem kell különösebben sminkelnem. Bazsi szerint ez jó, mert mindenki emlékezni fog rám (a lány a sok takonnyal). Most akkor szentimentális vagyok…?!