Az alábbi sorokat aranyba kellene foglalni, vagy legalábbis kítűzni mindenki mentális faliújságjára, mint a heti menüt. Bár valószínűleg éppen én vagyok az az ember, aki a legtöbb kritikus esetben hajlamos mindezt ignorálni, de azért nagyon igyekszem az életemet eszerint élni.

A tükör törvényei

1. Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, “én jobban csinálnám”, megváltoztatnám stb., az önmagamban van. Minden tehát, amit én kritizálok a másikban, ami ellen harcolok - bennem van.

2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni -, és ha ez engem sért, bánt, érint stb. - az nincs feldolgozva, megoldva bennem. Ilyenkor az egó sérül, mert az egóm erős.

3. Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de ha ez engem nem érint, nem bánt, akkor az az ő problémájuk, feldolgozatlanságuk, tökéletlenségük, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.

4. Minden, amit én a másikban szeretek, magamban van meg, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.

A törvényeket sajnos nem én írtam, bár egyes részeire volt alkalmam magamtól is rájönni. Viszont kérdésként merül fel bennem: mi van akkor, ha túltengő és kibuggyanó igazságérzetünk által feltüzelve kritizálunk másokat, de nem magunk miatt, hanem mert látjuk, hogy igazságtalanul, figyelmetlenül, ne adj isten rosszindulatúan bánnak másokkal? Ilyenkor is a saját tökéletlenségünket látjuk bennük, vagy létezik egy úgynevezett objektív kritika is, mely független a (amúgy természetesen hibáktól hemzsegő) lényünktől? Vagy az is az egó műve, abban a hitben ringatni gazdáját, hogy az igazságért, annak nevében cselekszik, holott csak önnön vélt nagyszerűségét hivatott fitogtatni? Néha szeretném azt hinni, hogy létezik objektív igazság, de miközben élem az életem, olyan falakba ütközöm, amelyek két lehetőséget hagynak: vagy belátom, hogy ez egy valóban egy fal, visszafordulok, és kénytelen-kelletlen elhiszem, hogy nincs abszolút értelemben vett igazság, szubjektumom éppen addig ér, míg egy másik szubjektum határait nem kezdem feszegetni. Vagy hozom a létrámat (mit hozom: hiszen bennem van!), felmászom a fal tetejére, megállok és szétnézek, és letekintek a szubjektumok végtelen sorára, és lelkemben derűs bizonyossággal bólintok: tévedsz, barátom. De segítek neked tisztán látni.
Létezik, vagy ez csupán illúzió?