Anyám furcsa, visszafogott, mérsékelten szerető családban nőtt fel. Anyja (nagyanyám) a leghűvösebb, legkegyetlenebb és egyben legnagyszerűbb nő volt, akit valaha ismertem. Hűvössége és kegyetlensége csupán abból adódott, hogy szerintem ő nem volt teljes egészében a szó hagyományos értemében vett “nő”. Ő inkább egy harcos forradalmár volt, akit a társadalom belekényszerített abba, hogy kinyomjon magából egy gyereket (lásd előző bejegyzés), de ennél többre már nem futotta. Csapnivalóan főzött és híján volt minden bájnak, kedvességnek. Ellenben zseniális, éles esze volt, jobban vitázott, mint maga Szókratész. Beszédkészségén a magába töltött alkohol mennyisége még tovább javtott, az optikai tuningot pedig a szájából állandóan (értsd: újszülött jelenlétében is) kilógó cigaretta szolgáltatta. Mellette anyámnak csak az apja (nagyapám) maradt klasszikus értelembe vett szülőnek, akitől meg is kapott minden szeretetet, ami csak az ő kis csöndes, visszafogott lényéből telt. Ez talán vázlatos képet nyújt arról, hogy anyám életéből finoman szólva hiányzott a női minta. Tapasztalat híján így nem tudta meg, hogy az érzelmeket, bár belülről éljük át, azok csak akkor válnak valósággá, mikor megszüljük őket a világra. Ezért alakulhatott úgy, hogy anyámban kialakult egy csodálatosan összetett, gazdag, szeretettől túlcsorduló belső világ, amit eddig sem, és sajnos azt gondolom (ne így legyen), hogy már ezután sem fog senki megismerni. Anyám úgy élt le fél évszázadot, hogy soha senkinek nem tudott magából odaadni még egy pici darabot sem. Voltak hatalmas, viharos szerelmei és csalódásai, belső világában megjárta a mennyet és a poklot, miközben mindebből kívülről csak egy kis “pukk” és egy pici “reccs” hallatszott. Nem a zárkózottságról beszélek, mert ha valaki zárkózott, az azt jelenti, van egy kijárat, ami optimális körülmények között azért kinyílik. Nem, én arról az esetről beszélek, amikor nincs ajtó. És azt gondolom (és ez se így legyen), hogy egy bizonyos kor fölött már lángvágóval sem lehet ezt korrigálni. Amiért mindezt leírom, az az, hogy anyám amióta az eszemet tudom, nyörszörög, és a Nagy Szerelem (egy ideje már inkább a Megbízható Társ) után vágyakozik, és panaszkodik a blogjában, hogy hiányzik a Pista érintése, a Jóska közelsége… de mindez csak a műsor része. A műsor címe pedig: Úgy teszek, mintha élnék, mintha tudnám, mi a boldogság. De én tudom, hogy mindez csak a szocializáció műve, mert megtanulta, hogy mit, hogyan kell tennie, éreznie ahhoz, hogy úgy tűnjön - leginkább a saját maga számára -, hogy alkalmas a társkapcsolatra. Elméletben ő nagyon laza, széles látókörű, belátó és odaadó, egyszóval szerethető. De én úgy érzem, ezek a jellemvonások inkább önmagára irányuló vágyait, mintsem a valóságot fejezik ki. De sajnos én nem tarthatok tükröt elé. Sajnos a szeretettelensége miatt már nem maradt bennem annyi ösztönös szeretet, ami erőt adna ehhez. Így is épp elég dolgom van: azt a karma-pakkot cipelhetem a vállaimon, amit jóanyám rámakasztott, tudniillik meg kell tanulnom az egész anyai felmenői ág helyett kinyílni a világ felé, és szétszórni mindazt a szeretet-adagot, amit sikerült az elmúlt 50-100 évben felhalmozniuk és magukkal vinniük a sírba. Szólok, ha végeztem.