Addig-addig dolgoztunk a lakáson, míg szép lassan, alattomosan a hatalmába kertített, ezért kb. másfél hete megszületett a döntés: költözünk! (Eddig úgy volt, hogy minimum 1 évre kiadjuk, hogy anyagilag helyre jöttünk.) Inkább élünk kenyéren és vízen, mint hogy még egy évig ebben a - másokhoz képest még mindig jó, de a saját életünkhöz képest alsóbbrendű -  helyzetben vegetáljunk. Nagy az öröm, azt hiszem, mindkét részről (anyám + mi). Egyelőre még fel sem tudom fogni, hogy már csak hetek kérdése, és újra lesz saját konyhánk, saját háztartásunk, saját életünk. Nem kell szétlapított kartondobozokkal elbarikádoznunk a szobánkat, hogy a kutyák ne fossanak reggelre az ajtónk elé, hogy belesétáljunk. Nem kell a szoba közepén teregetni, hogy a halálszagú kutyakaja szagát ne vegye át a frissen mosott ruhánk. Nem kell napona elviselni anyám gyermeteg, makacs faszságait, amikkel időnként az őrületbe kerget. Azt hiszem, éppen elegek a saját magunk faszságai, azokat legalább szeretni is tudom. Ez az elméleti háttér.

A gyakorlatban egyelőre még nem látom tisztán, hogy fog lezajlani ez az egész költözés. Leginkább a futópad miatt aggódom, ami pont akkora, mint egy repülőgép-anyahajó. Nem tudom, ki fogja azt nekünk felcipelni a harmadikra, de nem akarok ott lenni, az biztos, és azt sem akarom, hogy a Bazsi segítsen benne. Tele vagyok rémképekkel, amelyek közül a leglájtosabb is minimum nyílt csonttöréssel végződik. Szintén nem tudom elképzelni, hogy hogyan fog bekerülni a lakásba a három részes konyhabútor-komplexumunk. Csupa aggdodalom vagyok, úgyhogy elmondani sem tudom, hogy mennyire várom már, hogy túllegyünk ezen az egészen. Nyilván vannak bőven foltoznivalók az életemen, de mégis úgy érzem, hogy ezzel a költözéssel az utolsó puzzle-darabka is a helyére kerül majd.