Nagyon tudom utálni, amikor nők, akik egyáltalán nem érzik szükségét gyerekszülésnek, azt a nagyon szar kifogást hozzák fel, hogy “ebbe a világba nem érdemes”. Érzéseim szerint pont azoktól a nőktől hallani ilyesmit, akiknek közük nincs a világ “milyenségéhez”, mert nem látnak tovább önnön butaságuknál és önzésüknél. Mindezek ellenére el kell ismernem, hogy ebbe a világba gyereket szülni valóban nem túl ésszerű döntés, ha csak azt vesszük alapul, hogy cirka ötven év múlva az életkörülményeink (elsősorban globális felmelegedés okán) enyhén szólva is élhetetlenek lesznek. Ugyanakkor úgy érzem, ez nem lehet indok egy nőnek a benne lakó legalapvetőbb ösztön elfojtására. Nem beszélve arról, hogy nem láthatjuk előre, mi fog valójában történni. Lehet, hogy már megszületett az az ember, aki megoldást hoz majd a világ problémájára, de lehet, hogy még nem; lehet, hogy pont nekem kell világra hoznom. Lehet, hogy a most következő generáció már annyira más szemmel lesz képes a világra tekinteni, hogy a gazdasági érdekek végre - nagyon sok idő után - háttérbe kerülnek majd, és rájön az emberiség, hogy csak része, nem pedig ura a természetnek. Nem gondolom, hogy ezt a lehetőséget lenne joga bárkinek is saját kényelme érdekében ellehetetleníteni. Persze, ha bárki olvasná ezt a blogot, biztosan kapnék hideget-meleget, hiszen mostanában mindenki olyan nagyon liberális, tudniillik mindenki eldöntheti, hogy akar-e szülni vagy nem, császárral akar-e szülni vagy nem, férfiva akar-e családot alapítani vagy nővel, akar-e egyáltalán családot alapítani, vagy inkább karriert építene… Tudom, érzem én, hogy régi vágású vagyok, hogy az évek cirokseprűként takarítják ki belőlem azt a fene nagy személetmód-beli liberalizmust, amit belém is belémnevelt a társadalom. De nem bánom egyáltalán. Inkább örülök, mert úgy érzem, értékeket kaptam cserébe, igaziakat. És bár igyekszem lépést tartani, egész sokáig dolgoztam is keményen, és még fogok is, egyetemet is végeztem, meg nyelveket is tanultam, világot is láttam, vagy legalább is kontinenst, de amikor igazán őszinte vagyok magammal, akkor úgy érzem, hogy a legboldogabb akkor vagyok, amikor beszívom a frissen mosott ruha illatát teregetés közben, vagy amikor Bazsi jóízűen lapátolja be a főztömet, vagy amikor rénszarvasos konyhakötényt varrok magamnak, és ablakpárnahuzatot az ablakpárnáknak. Biztosan van a kettő között átjárás, szólok, ha megtaláltam.